A doni pokolra emlékeztek

Szöveg: Szűcs László | 2010. január 12. 22:33

Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság és számos civil szervezet szervezésében, az urivi áttörés 67. évfordulója alkalmából rendeztek megemlékezést kedden délután a székesfehérvári helyőrségi klub színháztermében. Este pedig emléktüzet gyújtottak a pákozdi Doni Emlékkápolnánál.

Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság (MH ÖHP), Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata, Fejér Megye Közgyűlése, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete, a Fehérvár Tiszti Kaszinó Hagyományőrző Egyesület, a Fejér Megyei Honvéd Nyugállományúak Székesfehérvári Klubja, a Veterán Repülők és Ejtőernyősök Fejér Megyei Egyesülete, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség, a Don Kanyar Kápolna Alapítvány, a Krajczáros Alapítvány, a Háborús Emlékhelyeket Gondozók Társasága és a Magyar Cserkész Szövetség rendezett közös megemlékezést, az urivi áttörés 67. évfordulója alkalmából január 12-én Székesfehérváron, a helyőrségi klub színháztermében.

A rendezvény elején a Fejér Megyei Honvéd Nyugállományúak Székesfehérvári Klubjának Nőszirom énekkara adott ünnepi műsort, majd Görög István ezredes, az MH ÖHP társadalmi kapcsolatok főreferense köszöntötte a megjelenteket. Elmondta: az urivi áttörés évfordulóján olyanok is eljöttek a megemlékezésre, akik megjárták a doni poklot. A rendezvénnyel egyébként szeretnék közelebb hozni mindazt, ami ma már a történelem messzi távolába vész – tette hozzá az ezredes.

Román Károly, a mindenki által csak Tanár úrként ismert székesfehérvári díszpolgár emlékbeszédében kitért arra, hogy a 2. magyar hadsereg tragédiáját mély hallgatásba burkolta, szinte feloldhatatlan közönybe zárta az egyik hatalom. A másik pedig hosszú ideig csak fasiszta hordaként emlegette. Így állt elő az a képtelen helyzet, hogy az ország évtizedekig nem gyászolhatta meg, nem sirathatta meg, nem emlegethette a Don-kanyarban elesett, eltűnt gyermekeit. A fogságból hazatérőkre pedig megszégyenítő gyanakvással tekintett az egész ország.

– Szerencsére ma már jól ismerjük ennek a többszörösen megalázott seregnek a történetét. És nemcsak az érintettek feljegyzéseiből, naplóiból, hanem a hadtörténészek alapos tanulmányaiból, monográfiáiból is kiolvashatjuk: ez a hadsereg nem volt gyáva, nem vesztette el becsületét. Mint ahogy azt parancsnoka, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, egy kétségbeesett pillanatában megfogalmazta 1943. január 24-én, Novij Oszkolban kiadott hadparancsában – mondta Román Károly, majd arról beszélt, hogy jól ismert tény az is: Horthy és vezérkara nem szívesen, csak erőteljes német nyomásnak engedve szervezte meg és vezényelte az orosz frontra a 2. magyar hadsereget. Azt tudták, hogy német alárendeltségben fog harcolni, de, hogy hol vetik be, azt nemcsak a szervezés, de még a frontra indítás pillanatában sem ismerték igazán.

A hadsereg végül is a Don menti arcvonalra került, ahova a harmadik és a negyedik hadtest – a Kurszk körzetében történt

kivagonírozás után – csak kemény harcok árán, súlyos veszteségeket szenvedve juthatott el. A hetedik hadtestnek szerencséje volt, hiszen katonáinak csak a hosszú, több száz kilométeres gyalogmenet gyötrelmeit kellett elviselniük. Aztán a Don jobb partján, Voronyezstől Pavlovszkig, mintegy kétszáz kilométeres arcvonalon kellett a három magyar hadtestnek a védelmi állásait kiépítenie. Illetve csak kellett volna – hangsúlyozta az előadó –, hiszen nem volt hozzá elég katonája, mert a hadsereget alkotó hadtesteket úgynevezett könnyű hadosztályokból szervezték meg.

Emlékbeszédében Román Károly kiemelte: a magyar hadvezetés nem volt ostoba, azonnal felismerte a veszélyt. De Jány hiába kért és követelt a magyar vezérkartól, és felettesétől a német B hadseregcsoport parancsnokától, minden igyekezete hiábavaló volt. A helyzet veszélyességét pedig az is növelte, hogy a szovjet hadsereg a magyar arcvonal hosszú szakaszán három hídfőt is megtartott, az urivit, a korotojakit, és a scsucsjeit. A magyarok augusztus és szeptember hónapokban megkísérelték e hídfőket elfoglalni, de a súlyos harcok nem jártak sikerrel.

Az idő múlásával a hadsereg állapota egyre romlott – fogalmazott az előadó. És megérkezett a tél, amely előbb hatalmas hóhullást, majd kegyetlen, harminc fok körüli hideget hozott. Téli felszerelés csak a legénység felének jutott, a puskák és a tüzérségi eszközök zárszerkezete befagyott, a tüzelőállásban lévő ütegek kerekei is a talajba fagytak, csak erős csákányozás után tudták azokat a katonák megmozdítani.

– A szovjet támadásra nem kellett sokat várni. 1943. január 12-én, hosszú tüzérségi előkészítés után az urivi hídfőből megindult a gyalogság páncélosokkal támogatott támadása. A kilenc kilométeres arcvonalszakaszon 1442 magyar katona és 42 tiszt védekezett. Hősiesen küzdöttek, de a túlerővel szemben nem tudták megtartani állásaikat. Nem szokták emlegetni, pedig igaz, hogy a támadó szovjet hadsereg ezen a napon nemcsak a magyar arcvonalat törte át, hanem a 429. német gyalogezred állásait is. Majd ezt a német egységet január 13-án teljesen felmorzsolta, hatvan páncélosából csak négy tudott elmenekülni – mondta Román Károly.

Székesfehérvár díszpolgára emlékező beszédében ezt követően arról szólt, hogy január 14-én, a scsucsjei hídfőből támadta a magyar arcvonalat a szovjet 3. harckocsi-hadsereg és a 18. lövészhadosztály. A védekezés itt még reménytelenebb volt, mint Urivnél, s mivel szervezetten visszavonulni nem lehetett, akadtak tisztek, akik a katonahalált választották és rohamot vezényeltek…

A 2. magyar hadsereg veszteségeiről szólva az előadó elmondta: a harcok után, a kijevi gyülekező helyen 2 913 tisztet, valamint 61 116 katonát számoltak össze. Veszteségként – halottakat, sebesülteket, eltűnteket és foglyokat – 147 971 főt tart nyilván a statisztika. Ebből a foglyok száma körülbelül hatvanezer volt.

Második előadóként dr. Révai Tamás belgyógyász főorvos arról beszélt, hogy az elmúlt években az egyik doni túlélő

kezelésében vett részt. Az azóta már sajnos elhunyt egykori százados halála előtt orvosának címzett levélben írta le visszaemlékezését. A katona – aki a harmadik hadtestben szolgált bemérő tisztként – megírta: az urivi támadás mínusz harminchat és mínusz negyvenkét Celsius-fok közötti fagyban kezdődött. A százados levelében leírta azt is, hogy a katonák ruházata nem volt megfelelő a téli időjáráshoz.

– Ütegenként négyheti hideg étel volt felhalmozva. Konzerv, sajt, margarin, dzsem, amit vágni lehetett. A támadáskor az üteg egyik részét hátulról támadta meg egy körülbelül 200-250 fős orosz egység, fehér hóköpenyben. Géppisztollyal lőtték a magyarokat. A magyarok viszonozták a támadást – olvasta a levelet a főorvos.

A Don-kanyart megjárt magyar tiszt a katonák elszállásolásáról is írt orvosának, illetve kitért arra is, hogy az egyenruhások milyen egészségügyi felszereléssel voltak ellátva.

Megmeneküléséről szólva az egykori százados leírta: a frontról egy tehervonattal négy nap alatt jutott el Kijevbe, s bár fagyási sérüléseket szenvedett, szerencsére lábát nem kellett amputálni. Innen Kassára, majd Győrbe vitték vonattal, utóbbi helyen már szülei várták.

A székesfehérvári helyőrségi klubban megtartott előadások után az urivi áttörés 67. évfordulója alkalmából megrendezett megemlékezés Pákozdon, a Doni Emlékkápolnánál folytatódott. Pontban este hat órakor megkondult a lélekharang és meggyújtották az emlékezés tüzét, egy hatalmas máglyát is. A Himnusz közös eléneklése után Bobory Zoltán, a Doni Bajtársak Szövetsége elnöke, Don-kanyar Kápolna Alapítvány Titkára megemlékezésében arról beszélt, hogy az emlékezés tüze messzire világít.

– A tüzet egy sokszor meggyalázott, már-már elfeledett hadsereg emlékére óvjuk és tápláljuk. És azok tiszteletére, akik ennek a hadseregnek a tagjaiként, a borzalmak végigszenvedőiként, még itt vannak, itt lehetnek közöttünk. Sajnos egyre kevesebben vannak azok a történelmi tanúságtevők, akik részesei voltak a magyar történelem talán legnagyobb tragédiájának, a második magyar hadsereg doni katasztrófájának – mondta Bobory Zoltán.

A Doni Bajtársak Szövetsége elnöke hangsúlyozta: ma, az emlékezet napján az országban számtalan helyen gyújtanak tüzeket és emlékeznek a magyar katonák tragédiájára.

– Fejet és zászlót kell hajtani azok előtt, akik emlékeznek és emlékeztetnek. Köszönet és hála tehát mindazoknak, akik törődnek a nemzet történelmével, az összefüggések megvilágításával – fogalmazott Bobory Zoltán.

A beszédet a történelmi egyházak képviselőinek imádsága követte, majd a rendezvényen résztvevők elhelyezték koszorúikat és az emlékezés virágait a kápolnánál. A pákozdi rendezvény a Szózat eléneklésével és a Magyar Takarodó hangjaival zárult.