Aki bejött, távozzon boldogan!

Személyesen milyen problémákkal kereshetik fel a helybeliek a központot?

Molnár Mihály: Szó szerint bármilyennel. A kezelhető és hozzánk tartozó kéréseken át, egészen a legextrémebb óhajokig. Egyszer például egy férfi a tőle elmenekült feleségét szerette volna a mi segítségünkkel visszahódítani… Tavasszal különben az árvízvédelem a központi, és gyakorlatilag megoldhatatlan, kérdés; a téli nagy hidegben pedig a ruha, a tüzelő és a takarmány elsődleges. Nyáron főleg a vízzel kapcsolatos problémákat kell megoldani; az iskola és az egészségügy kérdése pedig folyamatosan napirenden van. Sajnos olykor földrengés, vagy lavina okozta károk enyhítésében kell segédkeznünk.

Harmath Tamás: 2006-ban történt velem is egy viszonylag meghökkentő eset. Egy idős bácsi keresett meg a következővel.

Pol-e Khomritól tíz kilométerre volt neki egy kis földecskéje és ezt egy régebbi pecsétes papírral is igazolni tudta. Ezt azért mondom, mert Afganisztánban a hatvanas évek óta négy különböző földnyilvántartási rendszer működött, illetve működik és ezek hitelessége enyhén szólva is kétségbe vonható. Tőlem azt kérte, hogy ugyan adjunk már neki mintegy 3000 dollárt, amivel ő elzarándokol Kabulba és a pénzzel „érvelve" beszerzi a legújabb pecsétes papírt és így visszakapja a földjét. Tehát kvázi arra kért minket, hogy korrupcióban vegyünk részt. Nagyon nehéz volt komolynak maradnom ebben a szituációban, mert ugye a helyzetnek tragikus vetülete az, hogy pusztán a megélhetésének forrását szerette volna visszaszerezni.

MM: Egyszer tőlünk helikoptert kértek…

…helikoptert…?

 

MM: Kellett a rendőrségnek, mert állítólag azzal jól tudnak járőrözni. A gond az volt, hogy a rendőrség még kocsival, épülettel, elég emberrel sem rendelkezett. 

Hetzmann Diána: Egy helyi hivatalnok (!) egyetemi felvételihez ajánlólevelet kért tőlem. Mondván: az unokaöccse csak akkor jut be Kabulba az egyetemre, ha mi, mint a helyi nemzetközi haderő ajánlólevelet írunk. Azt mondtam neki, hogy hozzon az egyetemről egy olyan papírt, ahol le van írva feltételként egy ajánlás az ISAF-tól. Aztán nem tudom mi lett a végkimenetele az ügynek, mert hazajöttem a váltással…

Az ilyen helyzeteket hogy szokták kezelni?

MM: Mindenki másképp. Egy külföldi kolléga egyszer például körülbelül öt másodperc alatt küldött el három afgánt, akik azzal a feltett szándékkal jöttek, hogy majd ők beszélgetnek és elmondják neki problémáikat. Azt felelte nekik: ez rossz ötlet, különben sincs pénz, menjetek haza.

HT: Ezt a történetet persze elrettentő példaként meséljük. Mindenkit végig kell hallgatnunk. Hiába tart az akár fél óráig, hiába kell naponta akár tíz ilyen ügyet is kezelni, hiába van vele még utómunka is (fel kell vinni a történteket az adatbázisba és értékelni kell), akkor is végig kell hallgatni. Ha mást nem, azt kell becsülnünk, hogy az illető a tartományon belül akár száz kilométert utazott azért, hogy el tudja mondani a problémáit. Ha lerázzák, mint kutya a vizet, akkor vajon milyen érzéssel fog visszamenni a falujába és mit fog mondani az ISAF-katonákról otthon? Ha azonban hagyjuk, hogy kibeszélje magából gondját, baját; esetleg a megfelelő helyre irányítjuk, már nyertünk. Merthogy nem mindent a CIMIC-nek kell megoldania. Sok esetben az afgánok nincsenek tisztában a helyi közigazgatás lehetőségeivel, nem tudják milyen gonddal, kihez fordulhatnak. Itt nagyon fontos híd szerepet töltünk be.

MM: Aki bejön hozzánk, boldogan szeretne távozni. Fontos az együttérzés, az empátia, még akkor is, ha nem tudunk konkrétan segíteni; vagy csak egy tollat, esetleg kisebb élelmiszer-csomagot tudunk adni ajándékba. Ha ezt jól csináljuk, az esetek többségében elég is.

Koppányi Zsuzsanna: Ezeket a helyzeteket a felkészítéseken is szoktuk gyakorolni, különféle élethű szituációs játékokkal, éppen azért, hogy élesben már lehetőség szerint zökkenőmentesen menjen minden.

Akadt veszélyes tárgyalási szituáció is?

HT: Még annak idején a hollandok törpe vízerőművet telepítettek egy faluban. Ez voltaképpen vízimalom, generátorral felszerelve. A tervek szerint minden háztartásba bekötöttek volna egy-két izzót és így este még két-három órán át lett volna világítás.

A probléma ott volt, hogy a hollandok rosszul mérték fel a generátor kapacitását és csak 200-250 családot lehetett bekapcsolni a projektbe, de a faluban sokkal többen laktak. Ennek következtében azon a helyen, ahol még életükben nem láttak villamos áramot, fegyveres harc kezdődött érte. A vállalkozó napközben leásott oszlopokat, de ezeket az éjszaka folyamán az eredeti terv szerint áram nélkül maradottak kiásták és az ő utcáikba vitték át. Próbáltunk tárgyalni külön-külön a felekkel, de ez nem vezetett eredményre. Mindenki csak bólogatott, de aztán otthon ugyanúgy folyt tovább minden. Egy idő után utolsó békéltető tárgyalásra szántuk el magunkat a falu főterén. Mindenkit összehívtunk. A szerencsés és döntő momentum az volt, hogy előtte betértünk a járási kormányzóhoz, aki azt mondta: itt van a helyi vének tanácsának (shura) egy tagja. Őt vigyük el, mert bölcs ember és az mindenképpen jó. Sokáig nem nagyon értettem a jelenlétét. Elkezdődött a beszélgetés és az érvelés. Mondtuk, hogy most be tudunk kapcsolni kétszáz családot a rendszerbe, és ha jól működik, tovább lehet fejleszteni. A másik megoldás az, hogy összepakoljuk a felszerelést, elvisszük és sehol sem lesz áram. Egy órán keresztül tartott a tárgyalás, az ellentáborok közben egymásra acsarkodtak. Olyannyira, hogy biztosítási szempontból nézve gyakorlatilag bármeddig is elfajulhatott volna a helyzet. Az utolsó egy-két percben aztán felállt ez a tekintélyes afgán úr, a bölcs ember és széttárva a kezét elmondott egy imát. Majd szó szerint megismételte az én szavaimat és kijelentette: ez a helyes megoldás. (Nem azt mondta, hogy nekem van igazam…) Erre láss csodát, kitört a béke, az egymással szemben álló felek elkezdték ölelgetni egymást és alig tudtuk megúszni, hogy rész kelljen vennünk a megoldás öröme felett érzett utcai fesztiválban.

(Vége)

Fotó: Rácz Tünde/MH PRT