Amit a riporter látott a NATO légibázison

Szöveg: Dézsi Zoltán | 2010. február 23. 5:56

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki gyermekkorában megbabonázva nézte, amint a repülők, vagy ahogy akkor hívtuk, „röpzajok” elhúznak a fejünk fölött. Persze annyira magasan szálltak a gépek, hogy nem is láttuk, nem is hallottuk, csak a fehér csíkba voltunk belebolondulva, amit az égre húztak.

Azóta eltelt vagy harminc esztendő, és most először megadatott, hogy egészen közelről csodálhassak meg pár vadászgépet, és egy igazi, vérbeli vadászpilótát. Mit mondjak? Parádés élmény volt!

Előre szólok, hogy ez csak egy hozzá nem értő emberke élménybeszámolója, így azután a katonai nyelvezet hibás lesz, sőt az is lehet, hogy „lehangározom" a raktárat, vagy „lesisakozom" a fejvédőt. Nézzék el nekem!

És a reptér?

Azt a feladatot kaptam, hogy készítsek egy háromnegyed órás filmet az ATV csatornára Kecskemét turisztikai látványosságairól. Mankóm is volt, mert a feladatot korábban egy kolléganő kapta, aki már el is kezdte szervezni a helyszíneket. Azután valami közbejött neki, lényeg hogy én fejeztem be. Nézegettem a témáit: színház rendben, főtér rendben, arborétum rendben. De hol a repülőtér? Hiszen kétévente a repülőnapon százezrek zarándokolnak ide. Ha valami, akkor ez aztán igazi turisztikai látványosság. Neki nőként talán nem volt ez annyira fontos a dolog, de én férfiként azonnal tűzbe jöttem. Végre beleszagolhatok a magaslati levegőbe!

Farkas Bertalan és a magaslati levegő

Sosem feledem el azt az interjút, amit Farkas Bertalannal, az első magyar űrhajóssal készítettek az akkori egyetlen hazai televízióban. A kozmonauta már túl volt az utazásán, és az élményeiről mesélt. Azt mondta, hogy pár nappal a bajkonuri kiutazás előtt már nem engedték vadászgépre ülni, így irigykedve nézegette fel és leszálló MiG-eket. Az egyik pilótatársa a landolás után oda is ment hozzá, és a felszálláskor használt zubbonyát (lehet, hogy nem ez a neve) odatartotta az akkor még főhadnagy orra alá: “Nesze, Berci szagolj bele, hoztam neked egy kis magaslati levegőt!" No, azóta szerettem volna megtudni, milyen is a magaslati levegő szaga.

A tervezett forgatásig mindössze három nap volt hátra. Ismerve a honi bürokráciát, szinte lehetetlenek tartottam, hogy megkapjam ennyi idő alatt a forgatási engedélyt. De egyszer élünk, próbáljuk meg! 24 órán belül megérkezett a forgatási engedély. Bevallom őszintén, én egy kissé másfajta honvédségre emlékeztem. (1996-ban voltam sorkatona.)

A technikus is segít

Elérkezett a nagy nap, zúztunk le Kecskemétre. A kapuban azért volt egy kis kalamajkánk. Operatőr kollégám ugyanis Budapesten felejtette az iratait. Próbálkozott ő ugyan azzal, hogy komolyan nem csinál majd sem bajt odabent, meg tényleg ő az a pasi, aki az engedélyen szerepel, de kapuügyeletes határozott volt, és ami ennél is rosszabb, maximálisan igaza volt. Azt mondta, hogy ez azért mégiscsak egy NATO támaszpont, ahová nem lehet csak úgy ki-be járkálni. De az égiek nagyon akarták, hogy összejöjjön ez a forgatás… Amint álltam a bejárat előtt leforrázva, attól tartva, hogy mégsem jön össze a filmezés, és nem szagolhatok bele a magaslati levegőbe, a hangtechnikusunk csendben megjegyezte, hogy egyébként ő ért a kamerához. Kaptam az alkalmon, és szinte beráncigáltam a kapun, hogy azután ő is csodát lásson. Ráadásul kamerával a kezében. Megjegyzem: nagyszerűen bevált új szerepkörében.

Jé, ez mekkora!

A laktanya kommunikációs tisztje, Krisztina kísér bennünket, fiatal százados. Azt mondta, hogy először elmegyünk az átfedésbe. Nekem azt is mondhatta volna, hogy a B4-be, mert fogalmam sem volt, mi a csuda az az átfedés. Hússzal poroszkáltunk a havas-ködös úton, majd megérkeztünk egy nagydarab épülethez, amit rögvest „lehangároztam", de azután kiderült, hogy rosszul tettem. Már nem emlékszem, mi volt a neve. A lényeg, hogy odabent ácsorgott két repülőgép. Az egyikről nem tudtam, hogy micsoda, a másikat viszont még én is felismertem: MiG-29. Ami azonnal feltűnt, hogy mekkora hatalmas vasmadár ez. A tévében láttam csak korábban hasonlót (meg persze az égen), és mindkét helyen olyan kicsinek és törékenynek tűnt. Hát itt nem. Próbából „aláálltam". Nem kellett görnyesztenem, hogy beférjek. Nagy volt és csillogott.

Hol a füldugóm?

A rácsodálkozás percei után összecsomagoltuk a kis motyónkat (kamera, állvány, mikrofonok) és visszaültünk a kocsiba. Krisztina kivitt bennünket a felszállópályákhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy éppen akkor indultak gyakorlatozó repülésre a Gripenek. Négy gépmadár és négy pilóta. Éppen olyan volt minden, mint a Top Gunban. Ráadásul a házigazdáinknak még arra is volt gondja, hogy a legjobb helyre állítsanak bennünket. (Újabb piros pont.) Az irányító tornyot körbeöleli valami fémrostély, ami ugyan meglehetősen szűkös, de két ember meg egy kamera azért elfér rajta. Az még nem is lett volna baj, hogy az orrunk előtt pöccintették be a repülőket… Az már annál inkább, hogy a fülünk előtt. Pár pillanatig szinte belesiketültünk a zajba. Nem láttam az irányítószemélyzetet, de gondolom, azért mulattak rajtunk. Én legalábbis fordított esetben jót kuncogtam volna a kezükkel a fülüket takaró firkászok láttán. Azután hozzászoktunk a zajhoz. A felvételt némiképp nehezítette a havazás és pára. Magyarul a kamera szegény, alig pár száz méterre látott. De azért páratlan felvételek születtek. Nem tagadom, vagy százszor visszanéztem azokat a felszállásokat. Ahogy a hajtómű pörgeti a földön a havat, az valami parádés.

A kedvenc pilótám

Hogy ne legyen vége, Krisztina még egy pilótához is elvitt bennünket. Az őrnagy úr, akinél voltunk az egyik legtapasztaltabb repülős a seregben. Jó fej volt, még azt is elmesélte, hogy a belső berkekben Dugó a beceneve, mert főiskolásként egy magas sráccal lakott együtt, és ugye…

Ha már ott voltunk, derekasan megdolgoztattuk a pilótát. Konkrétan felvetettük vele az összes szerkóját, a G gatyától a sisakig. Pontosan elmagyarázta, hogy mi mire szolgál, mi mi ellen véd, és végre beleszagolhattam a magaslati levegőbe. Az őrnagy egy órával korábban szállt le, így joggal hittem, hogy a zubbonyában még ott van valami az „égi ájerből". Szimatolgattam, de nem éreztem semmit, így aztán rá kellett jönnöm, hogy annak idején Farkas Bertalannal csak incselkedett a magaslati levegőt hozó társa.

Azután jöttek a buta, riporteri kérdések. Az őrnagy (dicséretére legyen mondva) mindenre válaszolt. Csak egyszer gondolkodott el pár pillanatra, amikor arról faggattam, hogy tulajdonképpen mi a jó abban, amikor valaki egy darab tüzes csőben száguldozik az égen. Végül azt válaszolta, hogy nekik az is megadatik, ami az átlagpolgárnak nem: akkor is láthatják a napot, amikor idelent a felhők eltakarják. Bevallom, annyira tetszett ez a gondolat, hogy azonnal kineveztem őt kedvenc pilótámnak. (És ezért most kérek elnézést Szomolányi Ferenctől, aki eddig betöltötte ezt az állást nálam. Õ volt az, aki 2008-ban hazaröpült a stábunkkal Pekingből. Mivel tudta, hogy betegesen rettegek a repüléstől, többször kijött hozzám az utastérbe, és elmondta, hogy nyugi: most csak azért reszket a géptörzs, mert…)

Legszebb nyári élményem januárban

Azután csak vége lett a forgatásnak. Az őrnagyunk még tisztelgett nekünk egyet (rajtam nem volt sapka, így csak vigyázzba vágtam magam, ahogy annak idején Szolnokon tanultam sorkatonaként), aztán kiléptünk a bázisról. Hát ennyi. Bár most, hogy visszaolvasom, az jut eszembe, hogy ez az írás éppen olyan, mint amikor általános iskola nyolcadikban szeptember elsején fogalmazást kellett körmölnünk Kedvenc nyári élményem címmel. De ezt most nem szégyellem, sőt, vállalom. Ugyanis tényleg úgy éreztem magam Kecskeméten, mint egy nebuló…