Székely Termopüle

Székelyföldön, a Nyergestetőn álló obeliszk lábazatán, dombormű-koszorúban egy dátum: 1849. augusztus 1. Ekkor „Támadt a cár s a császár/hatalmas nagy hadsereggel./De a védők nem rettentek/– alig voltak, ha kétszázan –,/álltak, mint a fenyők, a harc/rettentő vad viharában./Végül csellel, árulással/délre körülvették őket,/meg nem adta magát székely,/mint a szálfák kettétörtek…/Úgy haltak meg a székelyek,/Mind egy szálig, olyan bátran,/mint az a görög háromszáz/Termopüle szorosában./Nem tud róluk a nagyvilág,/hőstettükről nem beszélnek,/hírük nem őrzi legenda,/dicsőítő harci ének,/csak a sírjukon nőtt fenyők,/fönn a tetőn, a nyeregben,/s azért zöldell az az erdő/egész Csíkban a legszebben."

Csíkszék és Kászonszék közt a hegynyergen, az emlékoszloppal átellenben a kegyeletnek kopjafa- és nyírfakereszt-erdeje. Úgy mondják, az emlékezés eme késztetését Kányádi Sándor, magyarnak oly lelket melengető sorai „ültették" el a szívekben, azután ott, ahol a jeltelen sírok fölül szélvihar borotválta le az öreg fenyves erdőt, újabb és újabb emlékjelek „sarjadtak" s „erednek" meg ma is. Úgy mondják, cáfolatául annak, hogy a székely hősökről nem tud a nagyvilág, bizonyítékául annak, hogy miként a „görög háromszázakról", róluk is hírül vitte a vándor: megcselekedték, amit megkövetelt a haza.

(A cikket teljes terjedelmében a Magyar Honvéd magazin november 9-én, pénteken megjelenő számában olvashatják el!)