Egyedülálló szervezet a NATO-ban

Novemberben lesz egy éve, hogy átadták a Kiválósági Központot. Ennyi idő elteltével már talán tud válaszolni arra a kérdésre, hogy zökkenőmentes volt-e az indulás.

Annyit azért jegyezzünk meg, hogy a NATO-akkreditációt, illetve a felavatási ünnepséget követően még eltelt némi idő, mire minden a helyére került, tehát gyakorlatilag idén június elseje óta funkcionálunk NATO Kiválósági Központként. Addig HM Egészségügyi Katonai Kiválósági Központként működött a szervezet, ami okozott bizonyos nehézségeket, hiszen a mindennapokban már a NATO elvárásai szerint kellett dolgoznunk, de formailag még a Honvédelmi Minisztériumhoz tartoztunk. Ez a kettősség jócskán igénybe vette az állományt és személy szerint engem is. Másrészt viszont idén január 1-től költségvetési és szakmai szempontból valóban beindult a Központ első teljes éve, amit szintén nem volt egyszerű feladat útnak indítani. Eközben bizonyos jogszabályokat módosítani kellett, mely folyamat jelenleg is zajlik, hiszen finomításokra akkor is szükség lehet, ha a készenléti állapotunkat már elértük. Jelenleg például még nem került aláírásra az úgynevezett Kiegészítő Egyezmény Magyarország, illetve a NATO Transzformációs Parancsnoksága között, de remélhetőleg az ősz folyamán erre is sor fog kerülni. Ez a mindennapi munkánkat már szerencsére nem befolyásolja.

Mik voltak az elmúlt egy év szakmai munkájának legfontosabb sarokpontjai?

Szakmailag igen jelentős programokat indítottunk be az elmúlt év folyamán, olyanokat, melyekre a NATO-nak évek óta szüksége volt. Óvatosnak is kell lennünk ezzel kapcsolatban, hiszen a Központtal szemben érzékelhető egyfajta csodavárás: sokan arra számítanak, hogy most majd megoldódik egy sor olyan probléma egészségügyi területen, amit a NATO-nak évek alatt sem sikerült felszámolnia. Később ezek a nagy várakozások visszaüthetnek, éppen ezért aztán igyekszünk az egyes projekteket fontossági sorrendben végrehajtani. Konkrét példával élve ilyen mondjuk a NATO Trauma Regiszterének kérdése. Napjainkban mindenki a tényeken alapuló gyógyításról beszél, amihez megbízható tényekre, adatokra van szükség. A NATO-nak azonban jelenleg nincs olyan adatbázisa, amibe mindenki beletekinthet, a kis esetszámmal dolgozó kisebb tagállamokat is beleértve.

A Központ emellett képzési tevékenységgel is foglalkozik.

Igen, a kiképzés szintén fontos tevékenységi területünk. Bizonyos képzések már beindultak, nagyon sikeres volt például a műveleti területen végzendő mellkas-sebészeti eljárásokról szóló tanfolyam, de éppen a múlt héten fejeződött be a műveleti területen történt tömegszerencsétlenségek menedzseléséről szóló képzés, melyet az oberammergaui NATO Iskolától vettünk át. Évente két ilyen kurzus kerül majd megrendezésre a jövőben, melyek fontosságáról sokat elárul, hogy sok nemzet esetében a műveleti területre történő kiküldés egyik előfeltétele ezek elvégzése. Ez teljesen érthető is, hiszen amennyiben bekövetkezik egy tömegszerencsétlenség a műveleti területen, ott már nincs idő arra, hogy a jelenlévő öt-hat, vagy még több nemzet katonái megvitassák, mit, milyen sorrendben és hogyan kell megoldani. A szükséges jártasságot előzetesen meg kell szerezni, az eljárásokat pedig be kell gyakorolni.
Ezek lennének tehát a legfontosabb tevékenységeink jelenleg. A mindennapokban emellett számos protokolláris programot is rendezünk, melyek általában különféle NATO munkacsoportok vagy szakértői panelek találkozói, tanácskozásai. Ezen túlmenően, ahogyan mi is tettük akkreditálásunkat megelőzően, ma már hozzánk érkeznek tanácsért azok a szakemberek, akik a saját hazájukban valamilyen kiválósági központ létrehozásán dolgoznak. Lengyelországban például kialakítás alatt áll egy katonai rendészeti kiválósági központ, az illetékesek a közeljövőben tapasztalatszerző látogatást tesznek nálunk. Spanyolországban az improvizált robbanószerkezetek elleni védekezéssel foglalkozó központ áll kialakítás alatt, előzetes tervek szerint az ő delegációjukat is fogadjuk majd Budapesten.

Ez egy régi, a NATO államok vezetőinek 2002-es prágai csúcstalálkozójára visszavezethető kezdeményezés, mely kulcsfontosságú területe a biológiai fegyverek elleni védekezés rendszerének. Münchenben, a Bundeswehr Egészségügyi szolgálata kutatóintézetének bázisán jött létre az úgynevezett Majdnem-valós idejű Betegségjelentő Rendszer, aminek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A lényege, hogy az adott hadszíntéren tapasztalt tünetekről – és nem a sokkal időigényesebb, már diagnosztizált megbetegedésekről – érkeznek adatok Münchenbe egy bonyolult, titkosított műhold-rendszeren keresztül, méghozzá az adott eseményt követő néhány percen, legfeljebb egy-két órán belül. A központban ezután járványügyi szakemberek egy csoportja meghatározza az adott tünetcsoport valószínű eredetét és okát, amiről folyamatosan tájékoztatja a művelet egészségügyi főnökét.

Gyakorlati példát tudna erre mondani?

Például Afganisztánban egy tünetcsoportot – úgy mint láz, kiütés, hányinger és a többi – érzékelnek és jelentenek valamely kontingens katonái. A feladat abban rejlik, hogy megállapítsák: vajon normális, szezonális tünetekről van-e csupán szó, vagy netán az előforduló megbetegedések egy esetleges biológiai támadást valószínűsítenek. A mai világban egy biológiai támadás nagy valószínűséggel már nem úgy nézne ki, hogy egy repülőgépről látványosan baktériumokat szórnak az ellenségre, hanem rafinált módokon, például állatról emberre terjedő kórokozókat vethetnek be, amiket aztán sokkal később és nehezebben lehet diagnosztizálni. Ez persze csak egy példa volt. Maga a szóban forgó több nemzeti képesség fantasztikus és tudomásom szerint a világon egyedülálló. Magában is óriási presztízst, de egyben kihívást jelent, hogy novembertől ez a team a mi Központunk egyik szakmai osztályaként működik majd.

Említette, hogy az egyes központok kapcsolatban állnak egymással, ellenben ezek működési területe nagy mértékben eltérő. Miként lehetett felkészülni előzetesen erre a munkára?

A még akkreditálás előtt álló kiválósági központokkal együtt jelenleg tizenkilencen vagyunk a klubban. A konkrét területek valóban specifikusak, de léteznek általános törvényszerűségek és problémakörök is, melyeket érdemes egymással megosztani.

Miért? Mert egy olyan relatíve kicsi ország, mint Magyarország, tulajdonképpen „benyújtotta az igényét" egy olyan kulcsfontosságú területre, mint az egészségügy?

Igen, pontosan ezért. Egyesekben felmerült, hogy miért nem nekik jutott ez előbb eszükbe, másoknak pedig eszükbe jutott, csak éppen nem követte tett a konkrét elhatározást. Összességében tehát mi alulról felfelé építkeztünk a szakmai érdekek mentén, és véleményem szerint ez az egyetlen működőképes út. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy ország felülről tudjon valami szakmai dolgot ráerőltetni a NATO-ra. Több mint egy évet vett igénybe az a folyamat, amíg minden jelentős szereplő elfogadta, hogy szükség van egy ilyen központra, és Magyarország a legalkalmasabb tagállam arra, hogy otthont adjon neki. A leghasznosabb segítséget talán az igen komplikált akkreditálási folyamathoz kaptuk a többi központtól. A legidősebb kiválósági központ 2004-es – hamarosan újra akkreditálás elé kerül –, és akkor még sokkal egyszerűbb volt ez a procedúra. Ma már jóval keményebb feltételeknek kell megfelelni, nagyon kell kapaszkodni.

Ön szerint jelenleg milyen, a Központ működési területét érintő kihívásokkal kell szembenéznie a NATO-nak?

A hidegháborús időszak egészségügyi szempontból viszonylag egyszerű volt. Tömeghadseregek álltak szemben egymással, mindegyik ismerte a másik képességeit, tudták, hol mennyi ember harcolna, és logisztikai szempontból is tiszta helyzet állt elő: innen ebbe a kórházba szállítanák a sebesülteket, onnan pedig abba. Napjaink aszimmetrikus kihívásai teljesen más hozzáállást kívánnak meg, és a kiszámíthatatlan, váratlan helyzetekben rengeteg különféle szcenárióra kell előre felkészülni. Bekerült a képbe a hálózati és az eredményen alapuló hadviselés, az átfogó megközelítés, amikhez az egészségügynek is alkalmazkodnia kellett. Emellett az érvényben lévő egészségügyi doktrínák és előírások is jelentősen megváltoztak. A gyógykezelés kimenetelének gyakorlatilag meg kell egyeznie az otthoni ellátás színvonalával. Vagyis ha egy katona Afganisztánban nyílt lábtöréssel kórházba kerül, neki ugyanúgy szövődmény-mentesen és teljes mértékben meg kell gyógyulnia, mintha mindez itthon történne. El lehet képzelni, mindez mekkora anyagi- és humán erőforrást igényel, illetve mekkora erőfeszítéssel jár. Biztosítani kell a kor színvonalán álló diagnosztikai parkot, ahol a CT már rutinvizsgálatnak számít, valamint a szükséges számú és jártasságú szakembergárdát, ideérve az olyan egészen speciális képességeket is, mint például az idegsebész. A fent említett erőforrás-igény következménye, hogy hosszú távon még a legnagyobb nemzetek sem képesek a kórházaikat egyedül fenntartani és működtetni. Ennek természetesen nem az az oka, hogy mondjuk az Egyesült Államoknak nincs elegendő pénze megfelelően finanszírozni a működést, hanem a magasan kvalifikált szakembergárda tekintetében mutatkoznak vagy mutatkozhatnak hiányosságok. Vagyis e téren még az amerikaiak is rászorulnak a többi nemzet támogatására. Ennek ékes példája, hogy jelenleg Afganisztánban kivétel nélkül az összes Role 3 szintű tábori kórház többnemzeti működtetésű. Önmagában viszont a tény, hogy egy adott műveleti területen több nemzet is jelen van, még nem jelenti automatikusan azt, hogy ezek a nemzetek a megfelelő módon együtt is fognak tudni dolgozni, azaz rendelkezek a kellő szintű interoperábilitással, melynek elérése az egészségügyben különösen bonyolult.

Tudna konkrét példákat mondani e nehézségekre?

Eleve ott a nyelv kérdése. A közös nyelv az angol, de bizonyos esetekben a betegekkel nem lehet angolul beszélni, mert igenis fontos az anyanyelvű ápolószemélyzet jelenléte. Ilyen például, ha valaki mélyaltatásból tér magához egy műtétből: korántsem biztos, hogy angolul akar majd vizet kérni… Vagy vegyük a diplomák kérdését! Európában, az uniós tagállamok viszonylatában ez már nem jelent problémát, de például a kanadaiak nem fogadják el automatikusan a magyar diplomát, a nem uniós országokról már nem is beszélve. Ezek mind olyan területek, ahol vannak negatív tapasztalataink. Például mi történik, vagy történhet jogilag akkor akkor, ha egyébként szakmailag korrekt módon történő ellátás ellenére, más nemzetiségű orvosok beavatkozását követően meghal egy katona? Az ilyen szempontokat is figyelembe kell venni. Itt jön be a képbe például az előzőekben már említett terminológia kérdése is. „Küldjetek már egy sebészcsoportot!", szól a kérés. Rendben, de kikből áll egy sebészcsoport? Az egyik országban lehet mondjuk két sebész és két nővér, máshol három orvos és egy nővér. Ki kell találni, hogy nézzen ki egy NATO-sebészcsoport. Még egy példa: országonként eltér, hogy az egyes beavatkozások orvosi diplomához kötöttek-e, vagy azt nővér is végezheti. Más a műszerezettség is, eltérő eszközökkel dolgozhat a német és az albán orvos, ráadásul eltérő technikával is. Ezek mind-mind komoly problémaként és konfliktusforrásként merülhetnek fel, ha valahol öt-hat nemzet szakemberei dolgoznak együtt. Napjainkban hosszú és nagyon drága műveletekről van szó, ahol gyakorlatilag csakis többnemzeti megoldások jöhetnek szóba, ezek hatékonysága, gyorsasága azonban még mindig nagyon messze áll az ideálistól. Azt hiszem, ez a legnagyobb kihívás, ami a Központ előtt áll: az interoperábilitás fokát kell emelni a NATO egészségügyében.

Mi ennek a módja? Egyáltalán milyen szinten van most az együttműködés?

Az egészségügyi biztosítás, támogatás több lábon áll. A prevenció már otthon megkezdődik például a védőoltásokkal, majd folytatódik a műveleti területen és a hazaérkezés során, a visszaszűrés és visszaillesztés procedúrájával. További területek a gyógyítás és a kiürítés, vagyis a mentőszolgálat minősége, különös tekintettel a légi egészségügyi kiürítésre. Erre sajnos mi is láthattunk példát a közelmúltban, amikor német kollégáink segítségével kellett hazahozni bajtársainkat. Afganisztánból Magyarországra megszervezni egy hasonló utat nem egyszerű művelet, ráadásul a sérültnek a kiürítés alatt is megfelelő szintű egészségügyi eljárásban kell részesülnie. A konkrét esetben a magyar katona a németek által nyújtott intenzív ellátást kapta az erre a célra speciálisan kialakított repülőgépen. Fontos terület emellett az egészségügyi logisztika – benne külön területként például a vérellátással –, valamint a tudományos háttér a képzéssel, kiképzéssel. A múltban alig létezett együttműködés: minden nemzet a saját elképzelései szerint dolgozott, és rendszerint csak a stratégiai kiürítés vagy az egyes nagyobb katonai kórházak szintjén volt némi kooperáció. Ma már sokkal szélesebb körű az együttműködés: kiterjed bizonyos prevenciós tevékenységre például a védőoltások vagy a minimális közegészségügyi kiképzés terén. Ugyanígy az ellátást biztosító kórházak tevékenysége, a logisztika egyes szintjei vagy a kiképzés terén is megindult a közös munka. Az összes említett területen kiterjedt és szó szerinti együtt működésnek kell létrejönnie, ez a kulcs és a legnagyobb kihívás is egyben a NATO egészségügye előtt. Azért is fontos ez, mert a Szövetség egyre több feladatot vállal távoli, egzotikus területeken, ahol olyan kihívásokkal szembesül egészségügyi szempontból is, amikkel korábban nem találkozott. Másrészt a humanitárius akciók esetén is kiemelt tényező a minél gyorsabb reakció. Egy földrengés sújtotta övezetben három héttel a katasztrófát követően is lehet értelmes munkát végezni, de egy sebészcsapat kiutazásának akkor van haszna, ha már lehetőleg másnap ott vannak.

Milyen szerepe lesz ebben a folyamatban a Kiválósági Központnak?

A kiválósági központok szerepe mindenképpen nőni fog, így a mi Központunké is. Jelenleg hat nemzet vesz részt a csapat munkájában, ez idővel bővülni fog, és reményeim szerint egy-két éven belül a Központ 10-14 nemzet szakembereit foglalkoztatja majd a NATO legfontosabb egészségügyi szerveként és megkerülhetetlen tényezőjeként.