Hűek maradtak hippokratészi esküjükhöz

A nemrégiben rendbe tett szoborcsoport előtt a katonai díszőrség felsorakozása, majd a Himnusz elhangzása után dr. Fejér László, a Nemzeti Fórum egészségügyi munkacsoportjának vezetője mondott köszönetet az adományokért, s hozzátette: a fórum kiemelt figyelmet fordít hőseink, így a katonaorvosok emlékének ápolására, különös tekintettel azokra, akik életüket áldozták hazánkért. Ezután megemlékezett az 1848–1956 közötti történelmi események hős orvosairól, ápolóiról.

Dr. Kocsis Máté, az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának elnöke, Józsefváros polgármestere emlékezőbeszédében először azt vetette fel: miként maradhat hű hippokratészi esküjéhez háborús környezetben az ifjú orvos, akinek testvérét, szüleit szeme láttára ölték meg a megszállók pribékjei? S vajon mi miként cselekedtünk volna? Azután végigtekintve az orvosi hivatáson, kiemelte: a doktorban egy személyben kell tisztelnünk a honvédő hősi halottat s a gyógyításra esküdő önzetlen lényt – az embert!

„Az orvosok, az orvostanhallgatók szerepe, felelőssége mindenben más volt" – hangsúlyozta a honvédelmi és rendészeti bizottság elnöke. – „Gondolkodás, politikai elkötelezettség nélkül kellett tenniük a dolgukat: gyógyítani, ellátni… Nincs mérlegelés. Szike van, szaktudás, imádság és remény. Nem tettek, nem tehettek mást: az embernek egy élete van. Hős orvosaink azt próbálták menteni."

Ezután dr. Schandl László orvos dandártábornok, a Honvédkórház–Állami Egészségügyi Központ főigazgatója tisztelgett emlékező gondolatokkal a hősi halált halt katonaorvosok és ápolók emléke előtt. Elsőként arra hívta fel a figyelmet, hogy Horvay János pietai elrendezésű, fájdalmasan gyönyörű szoborkompozíciója a legméltóbb emléket állítja az első világháborúban elhunyt egészségügyi szakszemélyzetnek, amelynek tagjai súlyos küzdelmekben szereztek dicsőséget, hírnevet a magyar nemzetnek. E tettekhez a társadalomnak is fel kellett nőnie, s megtisztelő kötelesség fejet hajtani hazánk hősei előtt.

Schandl László fölelevenítette: az első világháborúban a történelmi Magyarországról 3,8 millióan vonultak be hadi szolgálatra, s hazánk embervesztesége majdnem 700 ezer halott, 800 ezer súlyos sebesült, munkaképtelenné vált férfi volt. Aztán a kiütéses tífusz is pusztított. Egyszóval, az  iszonyatos veszteségek mellett mérhetetlenül temérdek önfeláldozó gyógyító munkát végeztek az orvosok és az ápolók.

Az ÁEK főigazgatója a második világégés veszteségeinek irdatlan számait, majd 1956 tragikus statisztikáját is számba vette, egyszersmind rámutatott az egészségügy áldozatos tevékenységére. Sajnos, e két történelmi sorsforduló orvos áldozatairól még becsült adataink sincsenek – vonta meg a mérleget Schandl László, hozzátéve: a hivatásos és önkéntes egészségügyiek a tűzvonalban álltak helyt.

Súlyos a kérdés: mennyi szépreményű orvospálya korai állomása lehetett a hősi halál? Persze az sem volt könnyű, hogy hosszú börtönévekkel fizettek hivatásuk ellátásáért, mint például a Központi Katonai Kórház 1956-os parancsnoka, dr. Radó György, aki szintén nem nézte, hogy a sebesülteket a barikád melyik oldaláról szállították be, hanem „csak" gyógyított.

Végezetül dr. Ferenczi István, a Péterffy Sándor utcai kórház mint az ’56-os forradalom és szabadságharc egyik fő egészségügyi bázisának volt főigazgatója lépett a mikrofonhoz, hogy az 55 évvel ezelőtti, októberi-novemberi hősökre emlékezzen.

Elsősorban a mentésre és gyógyításra özönlő önkénteseket emelte ki, akik a környékről érkeztek, s lefoglalt teherautókból mentőkocsikat alakítva mentették a magyart, az oroszt, a katonát, a civilt, sőt november 4-e után is folytatták a gyógyítást, az ellenállást a kórház alagsorában.

A megemlékezéseket követően a Honvédelmi Minisztérium, a Nemzeti Fórum, Józsefváros, valamint több társadalmi szervezet képviselői elhelyezték az emlékezés és a kegyelet koszorúit.

Fotó: Galovtsik Gábor