Koós János: „Nagy csibész voltam”

Sajnos – vagy nem sajnos- nem beszélgethetünk katonaélményeiről, mivel olyanok nem voltak az Ön életében, igaz?

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a gimnázium után rögtön felvettek a Zeneművészeti Főiskolára, és így nem vittek be. Mikor leérettségiztem, Pestre kerültem az Országos Pénzügyőr Zenekarhoz, és a Pénzügyőrség, majd utána a Zeneművészeti Fősikola mentett fel végül is a katonaság alól.

Hogyan emlékszik vissza a Pénzügyőr időszakára?

Nagyon jól éreztem magam. 1957-ben érettségiztem, és három évig voltam a zenekar tagja. Eredetileg Miskolcról érkeztem fel Pestre, majd akkor a kilencedik kerületbe költöztem, a Pénzügyőr bérházba, rá egy évre pedig felvételiztem a Zeneművészetire. Tulajdonképpen mintagyerek voltam, csak irgalmatlan rossz. Nagy csibész voltam, de az életem arra áldoztam fel, hogy nagy zenész legyek. Tavaly egyébként a Vám- és Pénzügyőrség tiszteletbeli pénzügyőr címet adományozott nekem. Nagy János altábornagy, országos parancsnok adta át tiszteletbeli pénzügyőr címet.

Szokott nosztalgiázni?

Valamelyik nap előkerült néhány régi értesítő, például egy általános iskolai, 1944-ből. És a Zeneakadémiáról is előkerültek papírok. A Zeneakadémián tanított engem Kistétényi Melinda, aki zseniális orgonaművész és fantasztikus szolfézstanár volt. A záróvizsgámról azt írta be az értesítőmbe, hogy jeles szolfézsből, és a megjegyzéshez azt írta: nagyon tehetséges, de szorgalma változó. Általában a fa- és rézfúvósok soha nem voltak erősek szolfézsból, én azonban nagyon szerettem. 1960. december 25-én volt az első fellépésem a Zeneakadémián. Erre a napra is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.

Hogyan vált oboaművészből énekessé?

1960-ban a Zeneakadémián énekeltem, hiszen igazából mindig ez volt a célom. Akkor felfigyeltek rám és onnantól számítjuk az énekesi pályafutásomat. Egyértelmű volt, oboaművész nem leszek. Szerencsés voltam, mert nem kellett végigjárnom sok lépcsőt a létrán, hiszen nagyon hamar ismert emberré váltam.

És hogyan lett Kupsa Jánosból Koós János?

A Kupsa erdélyi név, hiszen én onnan származom. Nem akartam nevet változtatni, de egy alkalommal, mikor a Zeneakadémián léptem fel, egyszer csak Kupsából Koóssá váltam. A plakátra ugyanis Koós Jánost írtak Kupsa helyett, nyilván elírták a nevemet. Aztán amikor kikértem magamnak, valaki azt mondta nekem: ilyen névvel nem lehet táncdalt énekelni. Mire én: miért, olyannal lehet, hogy Psota? De aztán végül maradtam Koós.

Hogyan tartja magát kondiban?

Az ötvenes években úsztam, vízipólóztam, futballoztam is, a sport hozzám mindig nagyon közel állt és nem hanyagoltam el. Nagyon szeretek vitorlázni, a családom is. A gyerekeket pár pici korukban megtanítottam a vitorlázás fortélyaira.

Úgy tudom, lakóbusszal szoktak utazni Dékány Saroltával, feleségével szerte Európában.

Igen, állandóan utazunk. Harminc évvel ezelőtt, mikor a gyerekeim születtek, elhatároztam, hogy veszek egy lakóbuszt, nem azért, hogy bejárjam Európát, hanem hogy a gyerekeimnek megmutassam Rómát, a Louvre-t, Pompeibe is levittem őket. Szóval, a legfontosabb, a kultúra szempontjából legjelentősebb helyeket akartam megmutatni és láttak is mindent. Idén februárban pedig a velencei karneválra utaztunk ki.

Mindig Ön vezet?

Mindig én vezetek. Azt szoktam mondani, amíg én vezetek, nem lehet baj. Nem is volt soha. Egyszer ültem be más kocsijába, fejre is álltunk.

Nemrégiben szerepelt az egyik kereskedelmi csatorna főzőműsorában. Kitől tanult meg jól főzni?

Anyám, és feleségem is remekül főz. Érdekes, valahogy leszoktam a szokványos dolgokról, mint például a csirkepörköltről. Inkább eszem a tenger gyümölcseit. Az az igazság, véleményem szerint az a műsor nem igazán azt mutatta, hogy ki hogyan tud főzni. Én nem éreztem ott jól magam. Arról szólt az egész, ki mennyire utálja a másikat. Én soha többet semmi ilyen típusú műsorban nem vagyok hajlandó részt venni. Az igaz, hogy néha szoktam csipkelődni kollegákkal, de ez azt jelenti, szeretem őket, itt viszont versenyezni kell, hogy például kinek szebb a lába. Először is tudom, hogy az én lábam szebb, mint az övéké. Negyvennyolc éve vagyok a szakmában. Azt gondolom, valamit letettem az asztalra, hogy az emberek ne utálkozva gondoljanak rám, és azért szeressenek, amit és ahogyan énekelek.