Kulcsfontosságú gyakorlati kérdések dőltek el Potsdamban

A német kapitulációval Európában 1945. május 8-án befejeződött minden idők legpusztítóbb háborúja, és habár a csendes-óceáni hadszíntéren még mindig öldöklő küzdelem zajlott, amikor július 17-én Potsdamban összeült a győztesek konferenciája, már mindenki tudta: Japán térdre kényszerítése is csupán idő kérdése.

A Vörös Hadsereg által április 27-én elfoglalt Potsdam Teherán és Jalta után a harmadik város volt, amely helyet adott a világháború befejezéséről és az utána következő rendezésről szóló amerikai-angol-szovjet csúcstalálkozóknak. Az egyeztetések július 17-én vették kezdetüket. A győztesek nem véletlenül döntöttek úgy, hogy a németországi Brandenburg tartomány fővárosában tartják a megbeszéléseket: a választás komoly szimbolikus jelentőséggel bírt, hiszen Potsdam mindössze 26 kilométerre fekszik Berlintől.

Teheránhoz és Jaltához képest Potsdamban két nagyhatalmat is más vezető képviselt, az állandóságot csupán Sztálin jelentette a szovjet oldalról. Hiába vívta meg sikerrel a háborút Sir Winston Churchill, az azévi választásokon alulmaradt riválisával, a munkáspárti Clement Attlee-vel szemben: a kezdésnél még mindketten jelen voltak az egyeztetéseken, július végétől, a hivatalos végeredmény ismeretében azonban már csak Attlee vett részt a konferencián. Franklin D. Roosevelt áprilisi halála miatt az Egyesült Államokat is az új elnök, Harry S. Truman képviselte. A tárgyalásokat – Sztálin javaslatára – Truman vezette, a plenáris megbeszélések mellett közben rendszeresen egyeztettek egymással a vezetők és a külügyminiszterek is.

Potsdam elsődleges témája természetesen nem is lehetett más, mint a legyőzött Németország további sorsának kérdése. A három győztes deklarálta céljait, így Hitler romokban heverő birodalmának teljes megszállását, a különleges státuszú fegyveres szervezetek – így az SS, az SA és a Gestapo – feloszlatását, a német hadiipar totális felszámolását és a minden területen érvényesítendő szigorú ellenőrzést. Emellett azt is kimondták: a nácizmusnak pusztulnia kell.

Szóba került a háborús jóvátétel kérdése is, amelyben már kiütköztek a győztesek közötti ellentétek: Moszkva azzal vádolta Washingtont, hogy a háború végén az amerikaiak a szovjet megszállási zónához tartozó területekre is benyomultak, rengeteg ipari cikket, berendezést, felszerelést és tehervagonok ezreit szállítva el innen. A felek egyébként is igen kemény álláspontot képviseltek a jóvátétel terén: az amerikaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy minden győztes a saját megszállási övezetéből hajtsa be a neki járót, Sztálin azonban egyáltalán nem örült ennek, hiszen a kulcsfontosságú Ruhr-vidék a nyugati nagyhatalmak kezére került, a szovjeteknek jutott, eleve kevésbé iparosodott és fejlett keletnémet területeket pedig gyakorlatilag porig bombázták. Végül úgy állapodtak meg, hogy Washington és London a megszállt övezetek mellett ilyen-olyan német befektetésekből elégíti ki követeléseit, Moszkva pedig a keleti régiókból beszedett jóvátétel mellett számos ipari berendezést kapott meg a nyugati kézen lévő területekről is. Megállapodtak abban is, hogy legkésőbb a konferencia zárását követően egy hónappal nyilvánosságra kerül a bíróság elé állítandó német háborús bűnösök első névjegyzéke.

Washington és London vezető politikusai ekkor már pontosan tudták, hogy a távol-keleti helyzet rendezésére rendelkezésükre áll egy minden korábbi fegyvernél pusztítóbb eszköz, hiszen július 16-án, a konferencia kezdését megelőző napon az új-mexikói Alamogordóban az amerikaiak felrobbantották az első atombombát. Truman felületesen Sztálint is informálta a kérdésről, bár a pontos részleteket nem ismertette a generalisszimusszal: a szovjet diktátornak ezekben a napokban még meg kellett elégednie a kémhálózata által szállított jelentésekkel, bár azt természetesen pontosan tudta, hogy az amerikaiak gőzerővel dolgoznak az atombomba kifejlesztésén.

A potsdami konferenciát végül mindhárom fél sikeresnek ítélte, ám amikor az amerikaiak augusztus 6-án Hirosimára, majd 9-én Nagaszakira is ledobták az atombombát, nyilvánvaló volt: a támadások nem kizárólag Japán térdre kényszerítését célozzák, hanem egyben elrettentési szándék is húzódik a tömegpusztító fegyverek bevetése mögött a Szovjetunióval szemben.