Mit óhajt a NATO?

Hazánk szempontjából a legaktuálisabb talán a szállító-helikopter kapacitás kérdése lehet, ugyanis több magas rangú szövetségi tisztviselő is megerősítette: a NATO számára nagyon lényeges, hogy a számára felajánlott erők bárhol bevethetőek legyenek. Aktuális példaként elhangzott: nyilván a katonai logisztika mondjuk egy harckocsi-századdal szemben cseppet sem izgalmas és látványos téma, viszont a szövetséges tagállamok szempontjából sokkal fontosabb. Hiába ugyanis például a nagy tűzerő, ha egy adott országnak nincsen meg az ehhez megfelelő szállító kapacitása.

Ismét elhangzott: a NATO 5. cikkelyét figyelembe véve a bárhol bevethető, nagy mozgékonyságú csapatok szolgálják csak a szövetségi közjó érdekeit. Persze a tisztviselők nem rejtették véka alá: a logisztikai képességek életre hívása, vagy bővítése jelentősen megterheli az egyes országok költségvetését, ami a jelenlegi általános gazdasági helyzetben komoly kihívás. De a közös képességek lehetőség szerinti egyenletes elosztása ebben a tekintetben is szövetségi prioritás – hiába is rendelkezik mondjuk az Egyesült Államok hadereje gyakorlatilag minden olyan képességgel, amelyre a NATO-nak szüksége van.

Kérdés persze az is, hogy az észak-atlanti szövetség eddigi egyik legnagyobb missziója, az ISAF-misszió mandátumának lejárta után vajon merre vezet tovább a közös út? Biztosra vehető a súlypontok áthelyeződése, még akkor is, ha 2015. januárjától kezdve a szövetség még mindig jelen lesz Afganisztánban, de már csak amolyan rendkívül gondos nevelőszülőként fogja segíteni az Afgán Nemzeti Hadsereg önálló működését. Ezért is volt fontos a már jóval korábban megkezdett mentortevékenység, amelyből – mint az olvasóink bizonyára jól tudják – a Magyar Honvédség több területen is aktívan és nemzetközi elismerést kiváltva vette ki a részét.

Visszakanyarodva a kiinduló kérdésre: mégis hogyan tovább? Leszögezhető, hogy a szövetségnek minden lehetséges történésre, incidensre készen kell állnia a jövőben is, és ezt pedig egyrészt a közös katonai képességek folyamatos szinten tartásával lehet elérni, másrészt pedig, közhelyesen fogalmazva, haladni kell a korral. Ebben az esetben ez konkrétan nem jelent mást, mint a kibervédelmet, hiszen a legmodernebb csaták manapság már a virtuális térben zajlanak; vér nélkül ugyan, de adott esetben felmérhetetlen károkat okozva. Mindjárt érdemes tisztázni, hogy szövetségi részről valóban csak védekezésről beszélhetünk, azaz a NATO deklaráltan sosem használja majd ilyen irányú képességeit (ellen)támadásra. Viszont az illetékesek hisznek abban, hogy a védelmi képességek egyszer utolérik a folyamatosan fejlődő kibertámadók képességeit.

Persze ezen a terület – stílszerűen – sok helyen felhőbe burkolódzik, hiszen nagyon gyakran azt sem tudni: kik pontosan a támadók, merthogy akár államok is megbújhatnak egyes csoportok mögött és ennek az állításnak ráadásul a fordítottja is igaz…
A NATO kibervédelmi rendszere egyébként október végére eléri a teljes műveleti készenlétet, ami azt jelenti, hogy képesek megvédeni a legkritikusabb helyeken működő különböző szövetségi hálózatokat. Mindez a szövetséges országok számára maga után hozza azt is, hogy a nemzeti kibervédelmi rendszereknek a tervek szerint három éven belül meg kell majd felelniük bizonyos szövetségi előírásoknak. Persze ez az a képesség, ahol egyetlen pillanatra sem lehet hátradőlni a monitorok előtt; és az esetleges újabb fajta – a korábbiaknál jóval kifinomultabb – támadásokkal kapcsolatban életfontosságú a gyors és megfelelő információcsere. Természetesen – mint a NATO minden más területére – a kibervédelemre is érvényes a szövetséges tagországok kollektív felelőssége.

Ugyanakkor számtalan kérdés merül még fel a témával kapcsolatban, például az, hogy vajon mit tehet a NATO, ha egy szövetséges országot kibertámadás ér…?