Legyőzték az ítéletidőt

Szöveg: Demeter Ferenc / Fotók: Dévényi Vera | 2009. február 20. 6:35

A Magyar Honvédség sportnaptárában harmadik alkalommal került kiírásra a téli túlélő túra, az 54-es kihívás. Az idei év időjárása hozta a rendezők elvárásait, a néhol több mint egy méteres havat és az éjszakai -18 fokot. Ehhez tették hozzá azt a 27-27 kilométeres bakonyi távot, amit a versenyre vállalkozóknak le kellett küzdeniük.

A tudnivalókról a verseny fő szervezőjét, Vass Tibor századost kérdezte a honvedelem.hu.

A verseny egy két napos túlélő túra, egy kihívás, amit a NATO szövetséges országok csapatai már nagyon régóta bevezettek és nemzetközi szinten minden évben megrendeznek. Mi is hasonlót próbálunk itthon évenként két alkalommal, télen és nyáron tető alá hozni. A versenyzőknek nyáron a kijelölt ellenőrző pontoknál ügyességi feladatokat is végre kell hajtaniuk, de télen az időjárásra bízzuk a nehézségek fokozását. Idén a természet ezt maximálisan teljesítette és ennek a tényét a versenyzők is elismerték. Többen elmondták ugyanis, hogy már az első napon rájöttek arra, hogy ha nincsenek felkészülve ezekre a zord időjárási viszonyokra, a további küzdelmet inkább feladják. Sokan meg is tették ezt. Erre a megmérettetésre 174 versenyző nevezett, ez azért is érdekes, mert a meteorológiai előrejelzések Magyarországra jelentős mennyiségű havazást jeleztek és ennek ellenére elég magas lett a jelentkezők létszáma. Végül 58 csapat vágott neki a túrának. Egy csapatot hárman alkottak és annak a csapatnak a teljesítménye volt értékelhető, amelyikből mindenki beérkezett a célba. Igazi csapatmunka ez, mert sokszor kellett segíteni egymást, mivel mindenkinek máskor következhetett be, az a végzetes holtpont. A kiírások azt is lehetővé tették, hogy az egyéni teljesítményeket is értékeljük. Azok, akik mellől kiestek a csapat társak, de végigcsinálták a „túrát", megkapták az emléklapot és a pólót, ami bizonyítja, hogy ő leküzdötte a Parajostetőt és a kétszer 27 kilométert. Tizenegy olyan csapat indult, amelyikben legalább egy női versenyző is volt, ezeket külön, vegyes csapatként értékeltük. Szép eredmény az, hogy az ország összes honvédségi alakulatától jöttek versenyzők, ezzel egyre nagyobb elismertsége és hagyománya lett mára ezeknek a rendezvénynek.

Mit lehet tudni a feladatról?

Az útvonal elméletileg kétszer huszonhét kilométer, de ez csak az ideális vonalvezetésben igaz. Ettől jóval többet teljesítettek a versenyzők, mert itt a hó mennyisége miatt nem szabad az ismeretlenbe belevágni, mivel a hótakaró sok veszélyes dolgot elrejthet. Kilométereket veszíthetnek a csapatok egy rossz döntés miatt. Egy csodálatos helyen, Bakonyszentkirályon volt a rajt. A Bakony legszebb tájait érintve kellett eljutniuk Parajostetőre, ahol a csapatok az éjszaka megszállhattak. Ez egy elhagyott híradóobjektum, ahol a puszta földön kívül más nem volt. A versenyzőknek saját maguknak kellett megoldaniuk a fektetést, de akik később érkeztek oda, azoknak csak kint a hóban, a saját maguk által vitt sátorban tudtak éjszakázni, a tizennyolc fokos hidegben. Az első napi pihenőig igen jelentős szintkülönbséggel és nagy mennyiségű hóval kellett a versenyzőknek megküzdeniük. Ez elég sok csapatot meghátrálásra késztetett, akik egyszerűen bevallották, hogy erre tényleg nem készültek fel és ezért feladták. A csapatok másnap éjjel háromkor indulhattak tovább és így voltak olyanok, akik összesen három órát tudtak csak aludni. A második nap a végállomás Márkón, a falu közepén lévő csárdában volt. Az utolsó hat kilométeren Márkóig egy enyhe lejtős terep van, amit ennyi megtett kilométer után is többen futva teljesítettek.

Ezt a távolságot félelmetes, ilyen időben és ilyen terepen megtenni. Nagyon sok sántikáló katonát lehet most látni alaktanyában. Mi lett a verseny baleseti statisztikája?

Az első nap huszonegyen adták fel, végül harminc csapat és hatvanhét katona, valamint katona nő teljesítette az 54-es kihívást. Komoly sérülést senki sem szenvedett. Az ilyenkor szokásos problémák voltak a jellemzők, a húzódások, valamint az elcsúszások miatt bekövetkezett zúzódások, valamint lábhorzsolások és feltörések. Végül, szerencsésen megérkezett mindenki igaz, hogy az utolsó öt versenyző éppen hogy ideért, a délután négy órai eredményhirdetésre.

A résztvevők szavaival

A célban többen elmondták, hogy a térképet sok esetben teljesen felesleges volt használni, mert a hóban lévő csapások egyértelműen mutatták az irányt. A legnagyobb nehézséget az első csapatok vállalták fel az érintetlen hó megtörésével. Az utak kitaposását végző fiúk rendszeresen váltották egymást, mert főleg a derékig érő hó megtörésében, a hó volt az úr. Petrics Mónika főtörzsőrmester, az MH Támogató Dandár állományából: „Amíg Paralyostetőre érkeztünk, a hó mindent kivett belőlünk. Most úgy érzem, még a hajam is fáj!" Mónika vegyes csapatban indult és életében először vett részt ilyem megmérettetésen. Arra a kérdésre, hogy jövőre találkozunk-e itt vele, most meglehetősen az egyértelmű, „nem" választ adta, de láthatóan nagyon fáradt volt.

Csontos Szilvia hadnagy, az MH Támogató Dandár állományából jött, de a „Bocskais Amazonok" csapatában indult, akik nagyon szépen szerepeltek. „Gyilkos volt ez a terep, a sok hó és a nagy szintkülönbség miatt. A táj szépségeiből nem sokat láttam, mert csak az előttem lévők bakancsait tudtam figyelni." Szilvia is először vett részt a túrán, ma még ő sem kívánja ezt a túrát megismételni, de amint mondja, hogy sokszor „megdumálták" már hasonló ilyen képtelenségek bevállalására, így nem elképzelhetetlen, hogy egy kiadós pihenés után talán változni fog a véleménye.

Szűcs Pál mérnök ezredes az MH 54. Veszprém Légtérellenőrző Ezred parancsnoka az ünnepélyes eredmény hirdetéskor gratulált azoknak, akik végigmentek a távon és azt ígérte, hogy a nyári kihívás ettől csak nehezebb lesz. Sajnálja, hogy ez a verseny, a honvédségen belüli sportbajnokságok rendszerébe nem számít be, pedig, ennek a két napnak a teljesítése a résztvevőktől nagy fizikai állóképességet és elszántságot kíván. A rendezőség nevében gratulált minden „2009-es túlélőnek".