Magyarországi német nemzetiségiek Budapest védelmében

Kik voltak, mennyien voltak, s hogyan vettek részt a hazánkban és főleg a fővárosban élő német nemzetiségiek Budapest 1944–45-ös ostromában, valamint annak lezárásában, a budai Várból történt kitörésben? Ezeket a fő kérdéseket világította meg legfrissebb kutatási eredményei tükrében dr. Számvéber Norbert őrnagy. A közelmúltban megtartott előadáson a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténésze leszögezte: végre itt az idő, amikor torzítás és szélsőségek nélkül beszélhetünk a budapesti ostromban elesett hősökről és áldozatokról.

A korszak hadtörténész szakértője emlékeztetett arra, hogy súlyossága folytán a budapesti ostromot Duna-menti Sztálingrádként vagy második sztálingrádi csataként is emlegetik a szakirodalomban. Külön fejezet illeti meg azokat a magyarországi német nemzetiségieket, akik közül a legtöbben nem önszántukból választották a sorsot, ami osztályrészül jutott nekik az ostrom alatt. Ennek ellenére egy kalap alá vették őket a német birodalmi katonákkal.

A magyarországi német nemzetiségű sorköteles férfiakat 1938 novemberétől, a területi visszacsatolások kezdetétől a Magyar Királyi Honvédség alakulatainak mozgósításakor ugyanúgy behívták katonai szolgálatra, mint az ország minden más sorozott állampolgárát.
1940-től 1942 tavaszáig a magyarországi németek egy kisebb csoportja (néhány száz fő) önként, de ekkor még illegális úton jelentkezett a német SS fegyveres alakulataiba (Waffen-SS). Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler azonban a német határokon kívül élő németekre egyre inkább mint lehetséges élőerő-utánpótlásra tekintett.
Jelentős változás állott be 1942 elején, amikor a németek elérték, hogy az SS 1942 tavaszán és 1943 nyarán immár legális úton toborozhatott Magyarországon.

A két akció során összesen mintegy 38 ezer önkéntes jelentkezett, akik közül sokan nem a Waffen-SS, hanem a Wehrmacht különböző haderőnemeihez kerültek. Ekkor még minden önkéntes jelentkezésével egy időben elveszítette magyar állampolgárságát.

1944 áprilisában a magyar és a német kormány immár írásbeli megállapodást között, amely az eddigi önkéntes jelentkezés mellett már a birodalmi határokon kívül élő „népi németek" német kötelékben teljesítendő kötelező katonai szolgálata jegyében a sorozást is lehetővé tette. A 35 év felettieket a karhatalmi feladatokat ellátó Ordnungspolizei SS-rendőrezredeibe hívták be. Ilyen módon 1944-ben mintegy 80–100 ezer, 1940–1944 között pedig összesen mintegy 120–140 ezer német nemzetiségű magyar került német alakulatokba.

A németséghez való tartozás fogalmát úgy alkották meg, hogy az a hatóságoknak tág teret engedett az érintettek körének meghatározásakor. Így a magyarországi németségnek nem maradt választása, de legalább most már megtarthatta magyar állampolgárságát, és a háború idejére megkapta a német birodalmi állampolgárságot is. A magyarországi németek jelentős része ellenezte az SS-behívásokat, és inkább a honvédségbe jelentkezett.

Újabb jelentős változást jelentett hazánk 1944. március 19-én kezdődött német megszállása. Ettől kezdve a Magyar Királyi Honvédség által a német csapatok rendelkezésére bocsátott objektumokban folyt a német nemzetiségűek behívása és kiképzése. Kezdetben ez a Dél-Dunántúlon volt a legerőteljesebb, ahova a 8. „Florian Geyer" SS-lovashadosztály vonult be. E seregtest újjászervezése főként magyarországi német hadkötelesekkel történt. A magyarországi német hadszervezés az angolszász bombázások megindulása ellenére szinte zavartalan mederben folyt.

Az 1944 nyarán felállított 22. SS-önkéntes-lovashadosztályba még több magyarországi németet soroztak be. Ez volt a magyarországi német nemzetiség „birodalmi" katonai áldozatvállalásának legnagyobb kerete. Emellett az országban állomásozó 16. és 18. SS-páncélgránátos-hadosztályok is jelentős magyarországi újonclétszámot kaptak. A 31. SS-gránátoshadosztályt alapvetően bácskai németekből szervezték. A Waffen-SS szinte minden alakulatában szolgált kisebb-nagyobb létszámú magyarországi német, még a Siófokon állomásozó tatár hegyidandárban is.

Ezután Számvéber Norbert áttekintette a fővárosért vívott 108 napos hadművelet 1944. november 1. és 1945. február 13. közötti szakaszát. Noha még nyilas részről is felmerült, hogy Budapestet „nyílt városként" nem védik, Hitler a magyar fővárost 1944 novemberében mégis erőddé (Festung) nyilvánította, amelyet házról házra, az utolsó emberig védeni kellett. A város védelmébe később a magyar és német csapatok mellett kis létszámban dánok, svédek és spanyolok is bekapcsolódtak. A védelmet Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok(képünkön), az SS 9. hegyihadtestének parancsnoka irányította. Hindy Iván altábornagyot, majd vezérezredest, a magyar I. hadtest parancsnokát a harcvezetésből a németek kikapcsolták. Csupán ellátási és karhatalmi feladatokat láthatott el.

A magyarországi németekből szervezett két (8. és 22.) SS-lovashadosztály parancsnokai Joachim Ruhmor és August Zehender SS-tábornokok voltak. A főváros ostroma során a német 13. és a „Feldherrnhalle" páncéloshadosztályok részeit Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy irányította. A harcokban kitűnt a magyar „Budapest" őrzászlóalj, a Vannay László vezette önkéntes zászlóalj és az egyetemistákból szervezett két rohamzászlóalj is.
Bár alaposabb kiképzésre nem volt sok idő, a 8. SS-lovashadosztály katonái a városharc mestereivé váltak. Korszerű fegyverzetük (például MP44 gépkarabélyaik) segítségével hatékonyan védekeztek az épületromok között. A Panzerfaust nevű kézi páncélromboló fegyvert a védők páncélosok és épületek ellen egyaránt használták, ezért akár a védelem jelképe is lehetne.

Budapestet a németek Bécs és az osztrák ipari körzetek védelméért áldozták fel.

A főváros azonban nem volt körvédőképes. Csupán a pesti hídfő körül létesítettek tüzelőállásokból, lövészárkokból és harckocsiárkokból álló védelmi terepszakaszokat, amelyek patkó alakban, párhuzamosan futva alkották az úgynevezett „Attila"-vonal három védőövét a Duna keleti partján. A Drávától a Balatonig, majd onnan a fővárosig, illetve az Északi-középhegységig kiépített „Margit"-állás nem közvetlenül Budapest területét, csak annak megközelítési irányait védte. Az „Attila"-vonal védőöveinek áttörése a támadó szovjet–román csapatok számára nem volt könnyű feladat. Emiatt támadásuk 1944. november eleje és december vége között elakadt a pesti hídfő ellen, így Budapest menetből való elfoglalása nem sikerült.

A budai oldalon azonban jelentősebb védelmi létesítmények nem voltak. 1944. november végén a szovjet 3. Ukrán Front hídfőt alakított ki a Dunántúlon, december közepétől pedig közvetlenül Budát fenyegette. A 2. és 3. Ukrán Front 1944 karácsonyára bekerítette Budapestet. Hitler ennek ellenére csak december 24-én engedélyezte, hogy a pesti hídfőben ezredenként „tűzoltó" feladattal harcoló 8. SS-lovashadosztályt átcsoportosítsák az addig szinte védtelen budai oldalra. Ez a magyarországi németekkel feltöltött seregtest azután a magyar „Budapest" őrzászlóalj, az I. egyetemi rohamzászlóalj és néhány magyar rohamlöveg segítségével sikeresen állította meg a szovjetek páncélosokkal támogatott rohamát, s így a budai arcvonalat hosszabb időre megszilárdította. Számvéber Norbert ezt tekinti az ostrom egyik legjelentősebb fegyvertényének a védők részéről.

Végül 1945. január 18-án reggelre a szovjet csapatok teljesen birtokba vették a pesti hídfőt. A harcok Budán folytatódtak, főként a „Konrad" fedőnevű német–magyar felmentési kísérletek 1945. januári kudarca után. A védők a kegyetlen helységharcokban háztömbről háztömbre vonultak vissza. A Margit körút különösen ádáz összecsapások színtere volt.
1945. február elején az a veszély fenyegetett, hogy a szovjet csapatok a Gellért- és a Várhegy között kijutnak a Dunához, s ezzel kettévágják a védőket. Ez azt jelentette volna, hogy a támadók elérik a védők tüzérségi állásait, aminek következtében a védelem nehézfegyver-támogatás nélkül marad.

A vereség azonban elkerülhetetlen volt. Az elégtelen légi ellátás következtében a védők kifogytak a lőszerből, üzemanyagból, élelmiszerből és egészségügyi anyagokból. A katlanba szorult védők német parancsnoka a kitörés mellett döntött. A kísérlet 1945. február 13-án 20 órakor vette kezdetét. Előtte a kiadott parancs szerint minden nehézfegyvert (a páncélosokat is) meg kellett semmisíteni. A kitörők zömmel csupán könnyűfegyverzettel indultak meg, céljuk a szovjet állások áttörése és a budai hegyek elérése volt. A budai Vár északi oldalán rohamozó védőket a Széll Kálmán és a Széna téren heves szovjet tüzérségi tűz fogadta. A veszteségek igen jelentősek voltak.

A több hullámban hömpölygő kitörők egy része végül elérte a budai hegyeket, de ott a szovjetek szabályos embervadászatba kezdtek. Az elfogottak jelentős részét a helyszínen agyonlőtték. A kitörés során elesetteket vagy kivégzetteket számos tömegsírba temették, amelyek egy része mindmáig ismeretlen. Megdöbbentő, hogy a körülbelül húszezer bekerített (jórészt magyarországi német) SS-katonából a kitörés után mindössze 170(!) érte el saját csapatai állásait. A „Feldherrnhalle" páncéloshadosztály katonái nem a zömmel tartottak, hanem nyugati irányban törtek ki. A sikeresen kijutott, nem egészen 800 fő legtöbbje közülük került ki.

Számvéber Norberttől azt is megtudtuk, hogy nem csupán a felnőtt férfiak harcoltak, hanem 18 év alatti fiúk s lányok is kivették részüket a főváros védelméből. Ők a Hitlerjugend mintájára Magyarországon is megszervezett Deutsche Jugend nevű szervezethez csatlakoztak, ahol némi ideológiai nevelés mellett főleg mindenféle praktikus szaktudásra tettek szert, és nagy hangsúlyt fektettek a sportokra. A főváros védelmében a fiúk kisegítő, figyelő-, futár- és járőr-, a lányok pedig egészségügyi szolgálatot láttak el, de legtöbbjüket a bekerítés előtt kivonták.

A szervezet részét képező Deutsche Jungvolk 10–14 éves ifjainak egy csoportja azonban a bekerítésben rekedt, és fegyveres harcokba is bonyolódott Óbudán. Közülük négynek végül sikerült a kitörés…