„Minden problémát a keletkezési helyén kell orvosolni”

Az új szabályok értelmében a honvéd tisztjelöltek is szerződéses katonai állományba kerülnek. Mi ennek az oka?

A Magyar Honvédség ne legyen átjáróház! Többször elmondtam már: megfontolt, a haza és a honvédelem ügye iránt elkötelezett fiatalokra van szükségünk. Fontos, hogy aki ezt a pályát választja, valóban hivatásként tekintsen rá, egy hivatás pedig nem néhány évre, hanem egész életre szóló elköteleződést jelent. És ha valaki így indul neki ennek, fontos, hogy az első perctől fogva úgy érezze: a társadalom, a közösség megbecsült tagja. Így aztán megállapodást kötünk a fiatalokkal, mint a nagy cégek. Ők is úgy tesznek szert a legjobb emberekre, hogy azt mondják: „Gyere hozzánk dolgozni, aláírsz tíz évre, de garantáljuk, hogy ennyi és ennyi lesz a fizetésed, viszont veled szemben az az elvárásom, hogy légy elkötelezett és lojális.” Ha nem teljesíted a vállalt kötelezettségedet, akkor pedig visszatéríted a rád fordított befektetésemet. Szerintem korrekt.  Mint említettem, ez jelenleg minimum havi 262 ezer forint, ha pedig valakinek a tanulmányi eredménye meghaladja a 3,5-ös átlagot, emelkedik. Akárhogy is nézzük, ez egy fizetésnek felel meg. Vagyis az volt a szándékunk, hogy elsősorban megfontolt, valóban életcélként kitűzött hivatást választó fiatalok jelentkezzenek az egyetemre, ne pedig olyanok, akik csak akarnak valamilyen egyetemi végzettséget, aztán majd valahol folytatják, ha megszerezték a diplomát.

Hogyan gondoskodik a tárca a nyugállományúakról?

A nyugállományúak is hozzánk tartoznak, hiszen egy életen át szolgálták a Magyar Honvédséget, így kötődnek is hozzá. Elképzelhetetlen, hogy aki egész életében a hazát, az ország érdekeit szolgálta, akire végig odafigyelt a társadalom és a kormány, majd, amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, azt mondjuk: „Na, jól kifacsartunk, maximálisan kihasználtuk minden tudásodat és képességedet, igaz eddig gondoskodtunk rólad, viszont a továbbiakban boldogulj úgy és abból, ahogy a többi nyugdíjas.” Ez így nem helyes. Ezért indítottuk el az Obsitos és a veteránprogramot. Ezek még csak az első lépések, de már kezdetként is tudunk némi anyagi segítséget, támogatást nyújtani a különböző kedvezményekkel akár a pénzintézetek, akár egyes üzletláncok vonatkozásában. Ez még csak kis odafigyelés, törődés, viszont haladni kell tovább ezen az úton. Fontos, hogy a katonák ne csak aktív korban legyenek jelen a társadalom elismert tagjaként, hanem utána is.

Többször is elhangzott, hogy idén zászlóaljszintű szervezeti formában bővítenék a laktanyák számát. Miként kell ezt elképzelni a gyakorlatban, és összefüggésben áll-e mindez a tartalékos rendszer bővítésével?

2010 előtt nagyon sok laktanyát zártak be és számoltak fel. Sok fiatal azért nem választja a szerződéses katonai szolgálatot, mert még a legközelebbi alakulat is messze van a lakóhelyétől. Másrészt a katonai szervezetek egyenlő eloszlása és terhelése az ország számára is előnyös, és mind a hivatásos, mind a szerződéses állomány elosztható a jelenleginél arányosabban. Nem feltétlenül szükséges egy katonai szervezetnél 4-5-6 ezer főnek együtt szolgálnia. A másik meghirdetett fő cél pedig az, hogy járásonként legalább egy önkéntes tartalékos századunk, megyénként legalább egy önkéntes tartalékos zászlóaljunk legyen. Ezeknek pedig kellenek a laktanyák, főleg az említett plusz 13 ezer fő fényében. Ez komoly létszám, és nem bezsúfolni kell őket a meglévő laktanyákba, hanem utóbbiak létszámát is elosztva, lehetőséget kell biztosítani, hogy minden laktanya tudjon foglalkozni a területi elven szerveződő önkéntes tartalékos katonákkal.

Mikor és milyen formában valósulhat meg mindez?

Ez elsősorban katonai jellegű feladat, amiről a Magyar Honvédség parancsnokát érdemes megkérdezni. Az elképzelések szerint az országban legalább öt újabb laktanyát kell létrehozni, amelyek mind a hivatásos, mind a szerződéses, de még inkább az önkéntes tartalékos katonák elhelyezését, kiképzési feltételeit is tudják biztosítani. Ez éppúgy történhet zöldmezős beruházás keretében, mint meglévő ingatlanok felújításával, bővítésével. És természetesen fontos figyelembe venni a foglalkoztatási szempontokat is – vagyis ott kell laktanyát létrehozni, ahol majd katona is lesz.

Tavaly, csaknem két évtized után befejeződött a honvédség afganisztáni missziója. Ön alakulatparancsnokként, összhaderőnemi parancsnokként, vezérkarfőnökként, majd miniszterként is végigkísérte közép-ázsiai szerepvállalásunkat. Hogy látja: mit tanult a haderő Afganisztánban, miben gyarapodtunk?

Nagyon sokat alkottak a magyar katonák Afganisztánban. Háborús körülmények között kellett egy ország újjáépítésén dolgozniuk: a kormányzati rendszer kialakításán, segítve az építkezést a gazdaság, a pénzügy, az oktatás, az egészségügy területén egyaránt. Eközben úgy működtek együtt idegen környezetben a lakossággal, hogy tudták: a helyiek között bármikor lehet ellenálló is, akinek az a célja, hogy meggyilkolja őket. Emellett tapasztalatot szereztek a harci tevékenységről, az együttműködésről úgy egymás között, mint a nemzetközi szövetségesekkel. Tapasztalatot szereztek arról is, miként kell kezelni a különböző konfliktusokat, a kritikus helyzeteket, hiszen sajnos veszteségeink is voltak Afganisztánban. Láttam, mit éltek át a katonáink az első áldozat, Kovács Gyula posztumusz hadnagy halálakor, láttam, hogyan érintette őket az első katonahölgy, Pappné Ábrahám Judit posztumusz hadnagy elvesztése. Ezek mind-mind olyan pozitív és negatív tapasztalatok, amelyeket tudunk kamatoztatni, amelyekre tudunk építkezni.

Többször is elmondta: elhibázott döntésnek tartja a nemzetközi erők kivonulását és annak módját.

Továbbra is azt mondom, hogy helytelen döntés született, és meggyőződésem, hogy a politikai és a katonai vezetés között nem volt meg az összhang. Még rosszabb, hogy a nagyhatalmak között is komoly ellentmondások alakultak ki a kérdésben – nem mindenki látta megfelelően előkészítettnek a befejezést. Már most is lehet látni, hogy milyen krízishelyzetek alakultak ki a kivonulás óta Afganisztánban, és egyre gyakrabban merül fel, hogy mégis kellene az országnak valamilyen támogatás. Arról pedig még nem is beszéltünk, kik fognak innentől nagyobb figyelmet fordítani Afganisztánra – lehetséges, hogy Kína, ami helyből sok kérdést vethet fel. Másrészt abból indulnék ki, amit az elejétől fogva mondtunk: mi azért küldtük Afganisztánba a magyar katonákat, hogy ott élhetőbb, biztonságosabb világot teremtsenek. Ennek során elveszítettünk ott hét bajtársat, hét katonát. Kérdezem: teljesítettük a kitűzött célt? És most nem az ötszáznegyven kimenekített emberre, vagy a többi szövetséges által kimenekített további ezrekre gondolok, hanem a milliókra, akik ott maradtak. Végig azt mondtuk nekik: azért vagyunk ott, hogy újjáépítsük Afganisztánt, hogy segítsünk nekik. Ők ezek után mennyire fognak megbízni bennünk? Így aztán elhibázottnak tartom a kivonulásról szóló döntést, a kapkodva történt végrehajtásról nem is beszélve. Minden szempontból számos áldozatot hoztunk ehhez a küldetéshez, de nem teljesítettük a kitűzött célokat.

A Balkánon viszont továbbra is jelen vagyunk, méghozzá Kajári Ferenc vezérőrnagy személyében első ízben magyar parancsnokkal a KFOR élén.

Magyarország számára rendkívül fontos a Nyugat-Balkán békéje, biztonsága, stabilitása. A térségben kialakított, nemzetközi erők felügyeletével fenntartott béke nagyon sérülékeny és törékeny. Ha a békefenntartók nem lennének ott, valószínűleg ismételten háborús helyzet alakulna ki. Ami Koszovót illeti, a NATO legnagyobb békefenntartói feladatát ellátó szervezetéről beszélünk, így Magyarország és a Magyar Honvédség szempontjából is elismerésre méltó, hogy NATO-tagságunk kezdete óta első ízben magyar tábornok felügyeletére, vezetésére bízták ezt a feladatot. A koszovói helyzet nem egyszerű: láthattuk tavaly év végén, hogy már az is elég a barikádok felállításához, ha vitás egy rendszámtábla-alkalmazás használata a határátlépésnél. Innentől mindössze egy szikra kell, és az a barikád akár lángra is lobbanhat.

Az egyre feszültebb boszniai helyzetről is napról napra többet cikkezik a nemzetközi sajtó…

A Bosznia-Hercegovinában élők nemzetiségük, vallásuk, hitük és szokásaik, kultúrájuk különbözőségéből adódóan másként gondolkodnak. A szerb, a horvát és a bosnyák entitás döntései hosszabb távon sokszor nem szolgálják az építkezést, így aztán egészen biztos, hogy az ország továbbra is nehéz helyzet elé állítja majd a nemzetközi közösséget. Magyarország számára viszont kiemelten fontos a régió biztonsága, ezért is szolgál jelenleg békemissziós feladatokban részt vevő katonáink nagy része Koszovóban, illetve Bosznia-Hercegovinában.

Mi indokolja a mali Takuba misszióban való szerepvállalásunkat?

Alapvető fontosságú, hogy ne a bajt engedjük be Európába, ne a gondot húzzuk magunkra, hanem próbáljuk ott megoldani a problémákat, ahol azok keletkeznek. Ez a Száhel-övezetre is vonatkozik: ott kell stabilizálni, élhetőbbé tenni a helyzetet, hogy ne kényszerüljenek emberek tízezrei, százezrei országukat elhagyni. Ugyanakkor – akárcsak Afganisztánban vagy a Balkánon – a kulturális és vallási különbségek ebben a térségben is sok feszültséget eredményeznek, és egyáltalán nem az a fajta demokratikus jogrend jellemző, amiben mi gondolkodunk. Így aztán ezeket a problémákat a keletkezési helyükön is roppant nehéz kezelni, de akkor is ez a megoldás. Ott kell segítenünk, megtalálni ezeknek az embereknek a helyüket, szerepüket, számításukat, ahol születtek. És ha keresztény népcsoport is él egy adott országban, akkor a keresztény világ igenis vállaljon érte felelősséget, és ne engedje, hogy megnyomorítsák, vagy kiirtsák őket a vallásuk miatt. Tartsuk fontosnak, hogy az ott lévő keresztények is élhető világban élhessenek! Épp ez a demokratikus gondolkodás lényege: elfogadom, hogy ezeket a szokásokat, ezeket a hagyományokat ott is meg kell őrizni. Vagyis minden problémát a keletkezési helyén kell orvosolni, legyen szó Afrika különböző országairól, Ázsiáról, a Közel-Keletről – hogy aztán később ne Európában kelljen kezelni ugyanezeket a nehézségeket. A problémákat ugyanis nem a helyszín határozza meg, hanem sokkal inkább az emberi gondolkodás.

Interjúnk első része itt olvasható.