„Most éreztem először magam igazán felnőttnek”

E cikk írása pillanatában épp arról szólnak a különböző híradások, hogy a törökországi és szíriai földrengések áldozatainak száma immáron meghaladta a 41 ezer főt. Recep Tayyip Erdoğan értékelése szerint ez a földrengés volt az egyik legsúlyosabb természeti csapás az egész emberiség történetében. Törökország elnöke azt is nyilatkozta, hogy mostanra úrrá lettek a helyzeten és szabályozott mederben haladnak a területet érintő munkálatok.

A kezdetektől a jelenig vezető útról elsőkézből kapunk beszámolót Kertész László kollégánktól, aki az első magyar csapatokkal – mintegy 55 fővel – együtt érkezett Törökországba és maradt mindvégig a minden túlzás nélkül hős életmentők mellett, hogy dokumentálja a sokszor korántsem veszélytelen tevékenységeket. Ma már, itthon ő is be meri vallani szeretteinek, hogy bizony ő sem mindig érezte magát biztonságban.

Mivel a kezdetektől fogva érezte, hogy fontos események szemtanúja lesz, a repülőgép felszállásának pillanatában naplóba kezdett, amelyet egészen az egy héttel későbbi hazaérkezéséig vezetett. Érzésekről, tapasztalatokról beszélgettünk.

A legelején kezdve: mikor értesítettek, mennyi időd volt felkészülni és mit tudtál akkor, amikor meg kellett indulni a reptérre?

Épp hazafelé tartottam, amikor jött a telefon, hogy indulás van. Otthon mindössze húsz percem volt bepakolni. Ez később meg is látszott a felkészültségemen… Gyakorlatilag, ami csak a kezem ügyébe került, gondolkodás nélkül begyűrtem, pár pulóver, néhány póló. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a villamoson vagyok és robogok be a szerkesztőségbe. A telefon folyamatosan csörgött, percenként frissülő információk foglalták le a figyelmemet, ezért az újbóli feleszmélés már a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren ért.

Nyilván így arra sem volt lehetőséged, hogy legalább az időjárási viszonyokra rákeress, felkészülj…

Semmi. Az egyetlen dolog, ami még itthon, de már a gép fedélzetén eszembe jutott, hogy intézzek magamnak külföldön is felhasználható internetkeretet, mert egy előző út alkalmával tudtam, hogy kell a plusz rábiztosítás. Ezúttal sem volt másképp.

A katonai sajtónál eltöltött éveid során szerzett rutin segített?

Rengeteg felszerelésem van, ilyen-olyan táskák, kellékek, amik a napi szintű terepmunkákat meg tudják könnyíteni, de ilyen feladatra még soha nem kellett, ráadásul ilyen rövid idő alatt felkészülnöm. El kell ismernem, hogy e téren meg is buktam. Hiába készültem éveken keresztül a nagy alkalomra, amikor bebizonyíthatom, illetve én magam is megbizonyosodhatom, hogy ez valóban az én hivatásom, amikor jött a telefon, mint egy izgatott kezdő túrázó, úgy kapkodtam össze a dolgaimat. Ellenben egy olyan maradandó tapasztalatot szereztem, ami egészen biztosan beleégett a tudatomba. Ha az ember egy héten keresztül fázik, vagy nélkülöz fontos apróságokat, megjegyzi és tanul a hibájából.

Mikor jött el először a felismerés, hogy most bekövetkezett az a bizonyos nagy alkalom és most valóban valaminek a kellős közepe felé tartasz?

Utazómagasságon. Szóval a gépen, mihelyst az indulás körüli zaj alábbhagyott, elcsendesedett mindenki és beütött a magány. Akkor kezdtem el felfogni, hogy azért ez történelmi pillanat, és hogy nagyon-nagyon az elejére fogunk megérkezni. Tehát ez nem egy zárógyakorlat lesz, amikor egy folyamat végéről tudósítasz és már minden kérdésre van válasz, hanem tényleg a valódi „őskáoszba” fogunk megérkezni. Mivel nem volt még ilyenben részem, elbizonytalanodtam. Az járt a fejemben, hogy meg fogok-e tudni felelni, alkalmas leszek-e?

Ez inkább szakmai vívódás volt, hogy hozod-e majd azokat a képeket, amiket szeretnél, vagy inkább, hogy emberileg, érzelmileg bírod-e majd a terhelést?

A kettő együtt. Tehát szakmai és emberi szinten is azt gondoltam, hogy ez nagyon embert próbáló lesz. Nem tudtam, hogy mit fogok látni. Valahol azt érzem, hogy talán még reménykedtem is abban, hogy elkerülöm a megrendítő élményeket. Végül sajnos számtalan alkalommal kijutott a szívszorító pillanatokból.

Mit érzel most? Megfeleltél?

Bár azt gondolom, hogy jól vettem az akadályokat, mégis azt érzem, hogy lehetett volna még jobban is csinálni.

Még nagyon bennem élnek az emlékek, azt hiszem, hogy a feldolgozás kellős közepén vagyok, de már fejben is hazajöttem, amiben nagyon nagy szerepe van a családnak, a barátnőmnek, a barátoknak, Nektek, a közvetlen kollégáimnak, akik segítettek, segítettetek visszazökkenni. A Hunor mentőcsoport tagjai is, akikkel együtt éltem szinte egy héten keresztül, azt mondták, hogy a hazatérés után kell legalább egy hét, mire mindent rendszerez az agy. Pedig azt gondolnád, hogy az az egy hét, amit kint töltöttünk, az nem olyan nagy idő, mégis, abban a környezetben, amibe belecsöppentünk, nagyon máshogy pergett az idő.

Ott helyben nincs is mód, idő feldolgozni a látottakat, a képeket, a tragédiákat?

Ott inkább elraktároztam. Sok dolgot úgy dolgozott fel a szervezetem, hogy nem is vettem észre, csak mikor már sebesre rágtam öntudatlanul a számat. A fényképezőgép annyiból óvja a fotóriportert, hogy a keresőbe nézve akkor ott a képet, a kompozíciót látod és ez egy láthatatlan falat alkotva „megvéd” a külvilágtól. Tulajdonképpen a munka leköti annyira a figyelmedet, hogy észre sem veszed, amint az agyad „egy másik kártyára” rögzít mindent, amit aztán egyszer vissza kell nézned. Persze sokszor jött a felismerés, hogy azért ez most nem egy tét nélküli kirándulás és emberi sorsok ezrei vesznek körbe. De azt láttam, hogy mindenki más is így működött. Amíg feladat volt, mindenki tette a dolgát, igyekezve elkerülni, hogy az érzések befolyásolják a teljesítőképességet.

A tragédiát okozó rengést számtalan utórengés követte. Emlékszel az elsőre, amit te magad is megtapasztaltál?

Egy liftaknában zajló kimentés alkalmával történt. Sok órán keresztül folytak a munkálatok, hogy megtaláljanak egy férfit, akit aztán sikerült is kimenteni. A liftakna bejárata előtt állva rengett meg a föld és azon járt az agyam, hogy csak még egyszer meg ne történjen, mert onnan biztosan ki nem jövünk akkor. De a kezdetektől fogva kétely nélkül bíztam a srácokban. Ha ők mentek, vakon követtem őket. Azt gondoltam, hogy nyilván ők se vállalják túl magukat és nem kockáztatnak olyannyira. Naiv voltam. Ezek az emberek mindent, de mindent megtettek azért, hogy akárcsak egy lélekkel többet is megmenthessenek. Mégis biztonságban éreztem magam mellettük.

Tehát ma már akár otthon is el mered árulni, hogy velük tartottál te is abba a liftaknába.

Most már igen. De nagyon új volt minden. Egyrészt a hideg rengeteget kivesz az ember képességeiből. Nem úgy mozogsz, talán gondolkodni is lassabban megy. Aztán ott van, hogy semmiben sem tudsz megkapaszkodni, támaszkodni, minden mozog, billeg és persze félsz, hogy nehogy az az egy lökés borítson mindent körülötted. Állandóan igyekeztem úgy állni, hogy egy pillanatra se legyek útban, mert egyszerűen átjárt az a gondolat, hogy előttünk, alattunk olyan emberek fekhetnek a romok alatt, akik már 24 vagy 48 órája ott vannak. Nekik minden perc számított.

Nagyon nagy erőt kellett venni magamon, hogy én is bemásszak azokra a helyekre, ahol a srácok dolgoztak. De ott volt az a drukk is, hogy nekem az a dolgom, hogy megmutassam, mi történt Törökországban, hogy milyen erőfeszítéssel dolgoznak a mieink, hogy megörökítsem a földrengés valóságát. Nagyon fontos volt nekem, hogy ezt, a sokszor akár 12 órán keresztül szakadatlanul folytatott munkát megmutathassam idehaza. És azt határozottan kijelentem, hogy soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben a katasztrófaturizmus, vagy, hogy szándékosan sokkoló fotókat hozzak haza. Persze, igyekeztem erős képeket készíteni, de mindvégig szem előtt tartottam az élők és az elhunytak, valamint a gyászolók méltóságát. Másképp én sem tudtam volna tükörbe nézni többé.

Éppen ezért igyekeztem mindig inkább oda menni, ahol remélhető volt, hogy túlélőt találtak. Az az öröm, amikor valakit sikeresen kihúztak, megmentettek, gyönyörű volt.

Ugyanakkor ez az öröm mindig csak pillanatokig tartott, mert mindenki tudta, hogy nem ért véget a munka, folytatni kell, még sokan vártak rájuk. Aztán az öröm megannyiszor keserű ízzel ért véget, mint a férfi esetében, akitől nem messze egy nőt is sikerült kiemelni, ám a velük egy helyen rekedt gyermeket már nem menthették meg.

Ezen traumák feldolgozásában mindig sokat segít a közösség, hogy van kivel kibeszélni magadból. De, amikor felszálltál Budapesten a repülőgépre, tulajdonképpen egy csapat vadidegen közé léptél fel a fedélzetre. Hogy álltál hozzá ehhez a fajta kezdeti magányhoz?

A kiutazás tényének hirtelensége azért sokat segített, hogy ne tudjak ezen túl sokat stresszelni. De ott a repülőn azért tényleg beütött egy idő után, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok arról, hogy mi vár ránk: hogy sátorban alszunk-e, hogy lesz-e élelmünk, hogy egyáltalán az elkészült képek hazajuttatásához szükséges elektromos áram lesz-e és hasonlók.

A katonaorvosok jelenléte adott egy kis biztonságérzetet, hiszen nap, mint nap egyenruhások között mozgunk, ezért a velük való társalgás megnyugtatott. Mindettől függetlenül azért persze ijesztő volt a tudat, hogy sok mindenben magamra, illetve a helyi viszonyokra és a korlátozott lehetőségekre leszek utalva. Ennek ellenére nagyon sok segítséget kaptam azoktól a kutató-mentőktől, akikkel gyakorlatilag egy héten keresztül együtt mozogtam. Nekik köszönhetem, hogy lett hálózsákom, később polifoam derékaljam és pokrócom is. Mindezek mellett – valószínűleg azzal arányosan, ahogy én is bizonyítottam a szemükben, hogy nem szenzációhajhász vagyok és nem kell különösebben gondot fordítaniuk a biztonságomra – egyre közvetlenebbé vált a hangulat, éreztem és mondták többen is, hogy befogadtak. Sőt, még ők szóltak rám olykor, hogy ideje pihennem, ne hajtsam túl magam, emlékeztettek arra is, hogy ideje valami energiát be is vinnem, nem csak égetnem. Abban is többször megerősítettek, hogy nem gátolom őket a munkában, elismerték az igyekezetemet, hogy úgy kövessem őket, úgy váljak eggyé velük, mintha ott se lennék.

A kezdetektől fogva naplót vezettél. Milyen céllal kezdtél bele? Hogy másoknak be tudj számolni a történtekről, vagy, hogy te ne felejts?

Talán mindkettő igaz. Az egyik ok, amiért elkezdtem, hogy ne zavarodjak össze, lássam, mikor mi történt, mert folyamatában azért összefolytak a napok. És persze azért is vezettem, hogy majd el tudjam mesélni mindazt, amit átéltem anélkül, hogy bármit is elfelejtenék.

Bizalmadba fogadtál és bepillantást engedtél ebbe a naplóba, amiből, ha nem bánod felidéznék innen-onnan sorokat, arra kérve, hogy mondd el, mi jut eszedbe róluk ma. Az első a törökországi leszállást követő első bejegyzésedben olvasható, amikor a terminálban várakoztatok a hogyan továbbra: „Sikerült úgy egy órát aludnom a csomagok futószalagján, kellemes alapzajt adott egy izraeli C-130-as hajtóművének morajlása. Hideg ez a bőröndszállító gumi, a táska meg nagyon rossz párna.”

Hiába ez történt időben a legrégebben, nagyon előttem van. Közvetlen leszállás után a reptéri váróba tereltek minket. Aki tudott pihent, illetve mindenki igyekezett élelmet magához venni. Fürkésztük az utánunk érkező és velünk együtt várakozó mentőcsapatokat. Odakint folyamatosan érkeztek a gépek. Bent pedig mindenkin érződött a tettvágy, hogy végre belekezdhessenek az emberek mentésébe.

Aztán feltereltek bennünket egy városi buszra, amin az emberek általában pár megállónyit utaznak, ránk mintegy 200 kilométer várt. Nekem már csak a fellépő lépcsőn jutott ülőhely.

Itt ülve láttad meg a katasztrófa első nyomait is. Ahogy írod: „9:34 az öbölben valami nagyon ég, most látni az első jelét a történteknek, hatalmas füstfelhő takarja el a Napot a tengerparti város elől. A busz lelassult. Egy seregnyi munkagép tornyosult előttünk. Balra-jobbra összedőlt házak. Hihetetlen látni micsoda erők dolgoztak itt.”

Bár még messze voltunk, de már látható volt a pusztítás. Itt érintett meg először igazán, hogy hova is igyekszünk. Egészen eddig a pillanatig egyfajta izgatottságot éreztem, a szó megfelelő értelmében vett kalandra számítottam. Ekkortól azonban kilométerről kilométerre egyre valósabbá vált minden és már tudtam, hogy ahova megyünk, ott még rosszabb lesz a helyzet. A házak közé érve szabályosan arcon csapott a valóság. A buszunk kénytelen volt olykor megállni, mert az emberek az öltözetükről látták, hogy kik ülnek bent és riadtan, idegesen, mindennel felhagyva igyekeztek utunkat állni, hogy ne menjünk tovább, ott, az ő szeretteiken segítsenek a mentők. Ezt megélni és továbbmenni lelkileg nagyon nehéz volt. De tudtuk, hogy minden csapat szállítása mögött van egy logisztika, egy mentésirányítás és csak bízni tudtunk abban, hogy az utánunk érkező csapatot épp ide vezényelték. Egészen egyszerűen nem létezett jó döntés. Itt is és ott is, ahova tartottunk egyaránt nagy szükség volt minden segítségre. Azt hiszem, hogy a világ összes mentőcsapata és energiája is kevés lett volna. Minket nagy, sokemeletes épületekhez vezényeltek, talán abban a hitben, hogy ahol sokan laktak, többen maradhattak életben, többeken segíthetnek. Ha egy komplett város romokban hever, hogy döntöd el, hol kezded a keresést?

Ezekkel az érzésekkel egyidőben kezdett végképp eltűnni minden előzetes elképzelésem. Otthon, útközben, ahogy próbáltam készülni, saját tapasztalatok híján filmes jelenetek emlékei pörögtek végig. De itt semmi sem volt filmszerű. Nincs idealizáltan beállított jelenet, nincs instrumentális zene, nincsenek főhősök és sajnos nagyon ritka a happy end. Ahogy megérkeztünk, kártyavárként omlott össze minden elképzelésem. Körülvett a halál szaga, a folyamatos, monoton zajok, az állandó dübörgés, az ordibálás, a sikolyokba vesző sírás, a felettünk elhúzó helikopterek kerregése, a mellettünk elszáguldó mentőautók szirénái.

A kezdeti megilletődöttség helyét meglepően hamar átvette részben az elkeseredettség, mert végeláthatatlannak tűnt a feladat, részben pedig az a bűntudathoz hasonló érzés, hogy hogy mertem én az életben valaha is panaszkodni bármire is. Hogy nekem nincs is jogom elégedetlenkedni semmiért. Hogy egy szerencsés ember vagyok, akinek van hova és van kihez majd hazamennie.

A következő bejegyzésed arról tanúskodik, hogy szinte a buszról leszállva máris a munkaterület felé vettétek az irányt.

Az első mentőcsapattal úgy indultunk el, hogy én például azt sem tudtam, hogy hol lesz a táborunk, hova kell majd visszamenni. Amiről aztán számomra is kiderült, hogy egy napokkal azelőtt még bizonyosan üzemelő étterem udvarában volt felállítva, ami azért volt nagyon jó dolog, mert míg a várost járva mindenki ösztönösen folyamatosan felfelé kémlelt, hogyha jön egy újabb rengés, mi dőlhet ránk, addig a tábor felett nem magasodott semmi. Itt volt felállítva egy irányítópont is térképekkel, illetve rajzokkal a különböző épületekről, külön megjelölve, hogy hol lehetnek még élők a romok alatt.

Hogy emlékszel az első helyszínre, ahova kiérkeztél?

Nem is tudom, olyan hihetetlen látvány volt. Ahogy megláttam, elképzelhetetlennek tűnt, hogy hogyan tud egy ekkora épület egészen egyszerűen az oldalára dőlni.

A látszólag nagyon kemény, erős anyagok, az acél, a betonvasak és minden úgy hajlottak meg, mint a szívószál vége. Minden olyan idegennek hatott. Az emberek, a tömeg, a környezet. Eleinte távolról kezdtem el fotózni és csak talán másnapra volt elég bátorságom egyre közelebb menni, szorosabban követni a mentőcsapatokat is. Onnantól viszont mindent velük, a közvetlen közelükben csináltam. Ez aztán át is fordult és talán a saját és a jóérzés szerint bevállalható kockáztatás határait is túlléptem. Órákat töltöttem lent a srácokkal olyan romok között, amik az utórengések hatására meg-megrezzentek. De egy idő után átkapcsolt a tudatom és egy jó, szókimondó fotó érdekében suttba vágtam minden önvédő mechanizmust. Egyszer csak elkezdtem „élvezni”, hogy nincsenek korlátok, ténylegesen minden rám van bízva. Azt hiszem most éreztem először magam igazán felnőttnek, mert minden egyes percben én döntöttem a saját sorsomról. Ez az érzés nagyon megerősített.

(Folytatjuk!)