„Nyári hó” és acélfogak

Szöveg: Szűcs László | 2010. május 11. 19:03

Alig néhány nappal ezelőtt, a hagyományos műszaki napon még minden a pihenésről és a szórakozásról szólt Szentesen, az élet azonban hamar visszazökkent a normál kerékvágásba a II. Rákóczi Ferenc Műszaki Zászlóaljnál: a búvárok és az alacsonyvízi hídépítő szakasz katonái is kiképzéseken vesznek részt.

Mindössze néhány napja, hogy megkezdődött a strandszezon és a vendégeket várva kinyitottak az ország szabadtéri fürdői. Szentesen, a város központjában, a Kurca patak partján található strandon is szép számmal sütkéreznek a napimádó hölgyek és urak. Jól tudják, a reggeli napozás kevésbé veszélyes, mint a déli és a délutáni napfürdő. Kedvüket még a közeli nyárfákról sűrűn hulló fehér pihe, a „nyári hó" sem szegi.

Bár a medencék vize még kissé hideg, néhány bátor vállalkozó már meg-megmártózik a habokban. Természetesen a kellemesen langyos, gyógyvízzel telt medence már több embert csábít. A strand távoli szegletében fekvő úszómedencébe viszont a mai napon nem mehetnek bele a vendégek, itt ma a katonabúvárok számára rendeznek kiképzést. E medencében a vízhőfok mérő 19 Celsius fokot mutat.

A kiképzésen részt vevő csapat két tehergépkocsival már meg is érkezett a város szélén található laktanyából. A felszerelés lepakolása után gyorsan magukra öltik a neoprén ruháikat, s felkészülnek a mai első merülésre. Öltözködés közben a kiképzés vezetője, Márton Róbert törzsőrmester elárulja: mentőbúvár tanfolyam zajlik az alakulatnál, és a kurzuson résztvevő állománnyal látogattak el a mai napon a strandra.

A katonabúvárok egyébként rendszeres vendégei a létesítménynek, az itteni úszómedence ugyanis jóval nagyobb, mint a laktanyai búvár kiképző bázis merülő tere. Az mindössze tizenkét méter hosszú, a strandon található viszont ötven méteres, így jóval hatékonyabban ki tudják használni saját kiképzésükre. Nem véletlen, hogy jó néhány éve ide járnak. Cserébe viszont merüléseik közben segítenek a medence betonaljzatának takarításában, sőt a létesítmény téli-nyári átállásai alkalmával is közreműködnek medencét takaró kupola felépítésében.

Márton törzsőrmester kiadja az utasításokat, majd a búvárok fejest ugorva eltűnnek a három és fél méter mély vízben. Itt hátukra csatolják a palackokat és felveszik a légzőkészülékeket, majd nekilátnak, hogy teljesítsék a napi első feladatot. Amely gyakorlatilag nem más, mint a bemelegítés.

– A mostani, idén első alkalommal megrendezett mentőbúvár kiképzésen a Magyar Honvédség búvár beosztásban

szolgáló katonái vehetnek részt. Jelenleg Szentesről, a Szolnokon található különleges műveleti és a könnyű vegyes zászlóaljaktól, illetve Budapestről, a tűzszerész és hadihajós zászlóaljtól érkeztek búvárok, összesen tizenegyen veszünk részt a kurzuson – mondja a kiképzés vezetője, aki egyébként jelenleg a honvédség egyetlen mester fokozatú és C típusú oktatói vizsgával rendelkező búvára. Azaz ő az egyetlen, aki ilyen típusú foglalkozást vezethet.

Mint elárulja: a két hetes tanfolyam első felét a fővárosban az MH Dr. Radó György Honvéd Egészségügyi Központ Tünde utcában található Egészségügyi Kiképző Bázisán töltötték. Itt a mentőbúvár végzettséghez szükséges elméleti és az elsősegélynyújtó ismereteket sajátították el. A második héten pedig Szentesen hajtják végre az előírt merüléseket. Mégpedig a laktanyai búvár kiképző bázison, illetve a városi strandon – úgynevezett védett vízekben –, majd nyílt állóvízben, a Holt-Tiszán, illetve a képzés végén nyílt folyóvízben, a Tisza városi szakaszán.

Ez utóbbi helyszínen egyébként extrém körülmények várnak majd a búvárokra, hiszen a közúti híd lábánál merülnek, ahol az erős örvények nehezítik a tevékenységet, ám így lesz minden „életszagú" – mondja a fiatal oktató, hozzátéve azt is, hogy a mentőbúvár a legfontosabb szolgálati személy egy-egy merüléskor. A jelenleg érvényben lévő szabályzók értelmében ugyanis mentőbúvár nélkül nem lehet búvárfeladatot végrehajtani, hiszen ha a vízben lévő békaemberrel valamilyen baleset történik, ő az, aki a segítségére siet, vagy éppen irányítja a bajba jutott mentését. Szükség esetén az egészségügyi személyzet kiérkezéséig az elsősegélynyújtásban is közre kell működnie, éppen ezért szükséges minden tanfolyam során a Tünde utcában eltöltött egy hét.

Szerencsére kiképzési foglalkozásokon, illetve víz alatti munkavégzések során még soha nem kellett a mentőbúvároknak beavatkozniuk – legalábbis nem őrzött meg ilyen esetet a búváremlékezet. Pedig a magyar katonai búvárképzés több évtizedes múltra tekint vissza. A szentesi laktanyában, 1969-ben nyitották meg a búvárkiképző bázist, és azóta az alföldi helyőrség a magyar katonai búvárképzés fellegvára.

Mentőbúvárból egyébként nem lehet mindenki – tudom meg Márton törzsőrmestertől – hiszen legalább másodosztályú besorolással rendelkező katonák kezdhetik csak el a képzést, akik alkalmasak is erre feladatra. A képesítést igazoló vizsgát egyébként minden évben meg is kell újítani. A mostani kurzuson csak olyan katonabúvárok vannak, akik már rendelkeznek mentőbúvár végzettséggel, így számukra a végzettség megújítása, illetve az ismeretek szinten tartása a legfőbb feladat.

Közben a medencében a bemelegítés véget ér, így Márton törzsőrmester elnézést kér, és ő is beugrik a vízbe. Kihasználja ugyanis az alkalmat arra, hogy saját maga mentőbúvár képesítését megújítsa. Ez viszont azzal jár, hogy neki, mint kiképzésvezetőnek is végre kell hajtania a feladatokat, vagyis az önmentés és a társmentés különböző fogásait. Például, hogy miként kell a víz alatt bajba jutott búvárt a felszínre emelni, s a sérülttel a partra úszni. Emellett gyakorolják azt is, hogy mi a teendő akkor, ha a merülőpár egyik tagjának elfogy a palackból a levegője, azaz miként tudja a társa a bajba jutottat a saját palackjából ellátni. A harmadik feladat pedig a mentőcsónakba szállás, amely csak első hallásra tűnik egyszerűnek, ám nem is olyan könnyű, a több tíz kilogrammot nyomó teljes búvárfelszerelésben…

A medence partjáról egyre többen nézik a vízben serénykedő békaembereket, a strandra egy iskoláscsoport is kilátogatott, a gyerekek álmélkodva bámulják a merülőket. A búvárokra egy átlagos ember ugyanis mindig úgy tekint, mint azokra a szerencsésekre, akik az azúrkék tengerbe merülve gyönyörködhetnek a víz alatti élővilág pazar változatosságában és szépségében.

Azt viszont már kevesen tudják, hogy a katonai búvárok korántsem ilyen ideális körülmények között dolgoznak. Gyakran „nulla látótávolságú" vízben, sebes sodrású folyóban, vagy éppen befagyott tó jege alatt végzik meghatározott feladataikat. Víz alatt hegesztenek, mederfelderítést végeznek, vagy éppen – ha a sors úgy hozza – holttesteket keresnek…

A búvárok kiképzésével egy időben, a néhány kilométerrel arrébb található laktanyában is komoly felkészítés zajlik: a műszaki zászlóalj alacsonyvízi hídépítő századának katonái úgynevezett gépkezelői szaktanfolyamon vesznek részt.

– A múlt héten a cölöpverőgép személyzete gyakorolta teendőit, jelenleg pedig a nagyteljesítményű gatter állománya hajtja végre a számukra előírt feladatokat – meséli Kucsera László törzsőrmester. A kiképző tiszthelyettes elárulja azt is, hogy a század viszonylag fiatal alegysége a műszaki zászlóaljnak, két évvel ezelőtt, 2008. tavaszán alakult meg, így nagyon fontos az állomány készség szinten begyakorolja a szakfeladatokat. A legfontosabb feladatuk egyébként az, hogy ideiglenes átkelőket építsenek sekély vizű folyók, illetve egy adott terepszakasz kisebb mélyedései fölé.

Ezek a hidak leginkább fából készülnek – mondja a tiszthelyettes –, a kiképzéseken pedig általában fenyőfát használnak, de a század „éles" körülmények között bármilyen alapanyagból képesen felépíteni egy-egy átkelőt.

Mindehhez nagy segítséget nyújt az a szabvány konténerben elhelyezett, hordozható villamos ácsműhely, amelyben a munkához szükséges legfontosabb és leghasznosabb szerszámok – mint például a láncfűrész, a körfűrész és a gyalu – is megtalálhatóak.

– A jövő héten, a most elkészített faanyagból, a laktanya melletti gyakorlótéren felépítünk egy hidat – mondja Kucsera

törzsőrmester, miközben beindul a DTJA-60 típusú gatter ötezer köbcentiméteres, három hengeres dízelmotorja. A harminc éves berendezést üzemeltető, védőszemüvegbe és védősisakba öltözött kilenc katona néhány perc alatt méretre vágja a kiválasztott fenyődarabot. Most egy gerenda készült el, amely a jövő héten megépítendő híd egyik fontos eleme lesz.

A munka végeztével a rajparancsnok rövid eligazítást tart, majd újabb rönk kerül a gépbe. Precíz, pontosan kiszámított mozdulatok jellemzik a gatter körül tevékenykedőket, mindenki jól tudja, hogy itt nincs helye a kapkodásnak, hiszen elég csak egyetlen másodperc figyelmetlenség, s máris tragédia történhet. Nem véletlen, hogy a kiképzés során, elrettentő célzattal megmutatják azokat, az interneten fellelhető véres felvételeket is, amelyek hasonló berendezések használata során történt baleseteket mutatnak be. Mint a srácok mondják: aki itt balesetet szenved, az biztos, hogy egy hiányzó végtaggal megy haza. Azt meg ugye, senki sem szeretné!

Egyébként a kiképzés során nemcsak a gép használatát, hanem annak karbantartását is el kell sajátítania az állománynak – árulja el a kiképző tiszthelyettes – miközben mutatja: egy elektromos köszörű segítségével élezik meg a munka közben elhasználódott fűrészfogakat. A hatalmas fémfogakat látva az emberben akarva akaratlanul is tisztelet ébred a géppel szemben…