Online utazás történelemformáló helyekre

A tatár barbár módon beviharzott Budára, és vár híján ellenállás nélkül legyilkolt minden útjába kerülő embert. A török ugyan könnyedén befészkelte magát a már létező erős várba, de nem tekintette végállomásnak, mert erejét inkább nyugat felé tartalékolta, illetve arra, hogy éket verjen a Felvidék irányába a Magyar Királyság testébe. A török elűzésének emblematikus csatája szintén a Várhegyen zajlott le. A német pedig a második világháború alatt itt rendezte be főhadiszállását. Végezetül az 1956-os forradalom budai oldali csatái a Várhegy lábánál, a Széna téren zajlottak.

Mint egyértelműen látható, a Budai Várhegy szemtanúja és elszenvedője volt a Magyarországot érő első támadásoktól a legutolsókig, de főnixmadárként mindig képes volt újjászületni. Bár most a turult ideiglenesen „leszerelték”, hogy megtisztuljon, de a főnixmadár újra itt van. A jelenleg gőzerővel folyó Nemzeti Hauszmann Programnak köszönhetően pár éven belül újra olyan ragyogó és gazdag lesz a Várnegyed, mint második fénykorában, a „boldog békeidőkben”.

Legtöbb harcot túlélt városrészünk a 21. században inkább hasonlít egy romantikus szigetre, mint sem egy bevehetetlen várra. Ha felpillantunk a pesti Dunapartról a Budai Várhegyre, keresve sem találunk feltűnő erődítményt. Sokkal inkább egy polgárváros és egy díszes palotaegyüttes képe lebeg előttünk. Az egyetlen szembetűnő bástyája, a Halászbástya sem honvédelmi megfontolásból épült, hanem sokkal inkább azért, hogy méltó keretbe foglalja a Mátyás templomot és megóvja a Szentháromság tér Duna felőli peremét egy esetleges földcsuszamlástól. Nevével ellentétben legfeljebb az újjászülető turizmus rohamának lenne képes ellenállni. A mostani sétánk során felvettük a „hadtörténelmi szemüveget”, és ezen keresztül kerestünk-kutattunk minden olyan emléket és élő attrakciót, melyek emlékeztetnek bennünket: mégiscsak eme hatvan méter magas édesvízi mészkőplató hazánk első számú katonai-stratégiai pontja. Két kilométer séta következik karosszékből, amit ajánlunk mihamarabb megvalósítani gyalogosan is, mert az itt bemutatott élmények között szerepelnek időszakosak is, így, ha hónapok múlva szánná rá magát az olvasó, hogy felkerekedjen, nem garantáljuk, hogy minden úgy lesz látható, ahogy a cikk megjelenésekor aktuális volt.

Az állandó célpont mivolta miatt vajon miért maradt mégis folyamatosan lakott a Várhegy? Egy szuperadottságának köszönhetően biztosan. Mivel a magyarok kelet felől érkeztek, ezért ösztönösen őseink is kelet felől vártak egy következő hódítást a már belakott Várhegy irányába. Jóval a távcső felfedezésé előtt, arról a helyről, ahonnan ma a turisták fotózzák a Világörökség részét képező „Duna panorámát” a középkori Várhegy lakói egy esetleges porfelhőt pásztáztak a horizonton. A polgárok a hódítók érkezését jó előre észlelhették, és volt idejük a Várhegy gyomrában lévő barlangrendszerben menedéket találni. Ez a barlangrendszer habár részben a természet műve, az évszázadok alatt az ember közvetlenül hozzáférhetővé tette szinte mindegyik felette elhelyezkedő lakóházból. Kifejlődött szép lassan egy alternatív város a Várnegyed alatt, ahol békeidőben élelmiszert tároltak, vészidőkben pedig menedékhelyként működött, később pedig kórház is létesült benne. És még valami: a Duna magyarországi szakaszán mindig is a Várhegytől karnyújtásnyira, a Gellért-hegy alatt fagyott be leghamarabb, a középkor kis jégkorszakaiban akár hónapokra is. Innentől nem kell magyarázni, hogy miért volt ez a régió stratégiailag fontos mind a támadónak, mind az itt lakóknak.

Szisztematikus sétánkat arról a helyről kezdtük, amely a hetvenes években kedvelt falinaptár téma volt a második világháborút követő helyreállítások után. A Tabán felől a Buzogánytorony, és a Déli rondella irányába vezető lankás lépcső méltó felvezetése - lett volna - egy Várnegyed sétának, de most egy jó időre le kell erről mondanunk, mert a korábban említett Hauszmann Programnak köszönhetően nyakig benne van a Várnegyednek ezen régiója is az újjáépítésekben. Nem bántuk a „terelést”, mert belebotlottunk abba a kiállításba, amit már régen bezártnak hittünk, hiszen az első világháborúra emlékező „Új világ született” kiállítás nevében azt sugallta, hogy az első világháború 100 éves évfordulója alatt lesz csak látogatható, de szerencsére idén októberig biztosan megtekinthető marad.

A kiállítás előtt nem lehet csak úgy elsétálni, hiszen a túlméretezett katonafigurák számomra egy olyan üzenetet is hordoznak, hogy ha Budapestet közvetlenül el is kerülte az első világégés, akkor is itt volt láthatatlanul a háború, hiszen alig akadt család, akinek nem volt hozzátartozója a fronton.

A kiállítás folyosójára belépve a boldog békeidők utolsó másodpercei hallhatók, mintha egy vurstlin keresztül sétálnánk önfeledten egy kintorna (utcai orgona) zenéjével kísérve az abban a pillanatban még nem sejtett pokolba. Ez a kép hirtelen megváltozik amikor meglátjuk Ferenc Józsefet, ahogyan ruhájában megtörve áll az egy pillanat alatt lerombolt romantikus Európa képe előtt. A császár által aláírt hadüzenet feltehetőleg tonnás súlyként nehezedett rá, de ekkor már nem volt visszaút. A kiállítás felfedezése innentől az olvasóra vár.

Egy ilyen mélyre hatoló élmény után - amit ez az interaktív kiállítás adott - szükséges egy kevés testi-lelki felfrissülés, ezért a 2014-ben beszerelt liftek és mozgólépcső ellenére is a gyalogos feljutást választottuk a Várhegyre. Érdemes megfigyelni a középkori logikus építkezést. A Vízhordó lépcső, amelyen értelemszerűen a vizet hordták a palotába a Dunából, ott épült, ahol a Palota, és a Duna légvonalban a legközelebb vannak egymáshoz. A legfontosabb éltető elemnek, a víznek a Várhegyre való feljuttatást nem vághatta el ellenség. És még a lehető legrövidebb szállítási utat is két biztonsági faktorral erősítették. Egyfelől bástyaszerű kialakítást kapott a lépcső két oldala, másfelől a felszíni alatt, ezzel párhuzamosan is felépítettek egy teljesen zárt lépcsősort.

Ez utóbbi, földalatti lépcső erős hívószó főleg a forró nyarakon, hiszen ez a Várhegy egyetlen, napközben ingyenesen látogatható, egész évben 12-14 fok között temperált „titkos” zuga. A lépcsősorhoz még egy vízszintesen futó kazamata is kapcsolódik, így máris bezsebelhettünk egy pár perces labirintus-élményt abból a barlangrendszerből, ami évszázadokig a túlélés záloga volt a Várhegy lakóinak.

A Várhegy tetején miután a pulzusunk visszaállt a normál szintre, gondoljunk arra, hogy minden egyes panoráma csak egy adott kornak az időmetszete. Például Luxemburgi Zsigmond idejében a palota majdnem a Duna partjáról indult. Ennek egyik mai is látható eleme a Várkert melletti Öntőház udvaron álló irdatlan vastag faldarab, aminek belsejében egy szinte helyiség méretű búvóhely is bejárható.

A lépcsők, liftek, alagutak, és a mozgólépcső szövevényes hálózatát kihasználva elmondhatjuk, hogy kalandosan meghódítottuk a Várhegyet, de a felfedezés ezzel koránt sem ért véget, csupán a séta nehezebb szakaszát tudjuk magunk mögött. Amíg egy túrázónak fizikai állapota függvényében egy kis fellélegzés a Várhegy tetejére való megérkezés, addig Savoyai Jenőnek ez egy lendületből vett diadal volt. Miután Bécset a török szorításából nem az akkor húsz éves Savoyai szabadította fel, hanem az ötvenes éveiben járó lengyel Sobieski János, így nem csoda, hogy pár évvel később Buda felszabadításába Savoyai minden erejét beletette. Ezzel a debütáló sikerrel együtt megfelelő referenciát is felépített későbbi megrendelőinek. A lovas szobrok esetében ki szoktunk térni a tájolásra, melyek néha igen árulkodóak. A legismertebb közeli példa a Hősök terén a Millenniumi emlékmű lovas szoborcsoportja, amely pontosan mutatja az érkezés irányát Északkeletről. Savoyai esetében is mint egy pillanatfelvétel, olyan hiteles a kompozíció, hiszen egy Bécs felől való érkezést és az utolsó török legyőzését örökítette meg Róna József. Függetlenül attól, hogy milyen volt akkoriban a hadvezér hazai megítélése, nem kérdéses, hogy Budapest egyik legelőkelőbb helyén állították fel a szobrot 1900-ban, mivel akkor ugyanaz az Ausztria uralkodott felettünk, aki előtt pont Savoyai nyitotta meg az utat Magyarországra.

Lovasszobor után milyen jó lenne végre élő lovaskatonákat látni, noha békésebb küldetésben. Alig, hogy kigondoltam, nem hittem a szememnek, lovashuszárok jöttek velem szemben.

A nyeregben a Készenléti Rendőrség Lovas Alosztálya, a Magyar Huszár- és Katonai Hagyományőrző Szövetség és a Honvéd Huszár Díszalegység katonái válnak huszárokká heti három napon. Menet közben pár villámkérdést feltéve megtudtuk, hogy októberig minden pénteken, szombaton, vasárnapon találkozhatunk velük a déli rondellában felállított időszakos lóállás és a Sándor Palota közötti területen.

A huszár karakterével a magyar néplélek szívesen azonosul. Talán nem véletlen, hogy ugyanaz az ábrázolás megjelenhet akár egy herendi porcelánon, mint egy köztéri szobron.

A legismertebb huszár zsánerszobor pont a Várnegyed felezőpontján áll, ahol az uralkodói és polgári városrészek találkoznak. Tartása kicsit hasonlít a későbbi csendőrök testtartására, kevésbé joviális kivitelben. Mintha azt felügyelné, hogy a polgárok ne lépjenek be civilvárosból az uralkodói negyedbe. De ha jobban megnézzük, a huszár nem is a körülötte lévő eseményeket figyeli, hanem hiú módon kardja épségét szemléli.

A fenti zsánerszoborral szemben áll az egykori Honvédelmi Minisztérium és Honvéd Főparancsnokság torzója a Dísz téren. Ez volt az utolsó épület, amely még a közelmúltig viselte a második világháború sebeit, mígnem a megmaradt épületet majd egy évtizeddel ezelőtt elkezdték restaurálni, hogy eltűnjön az utolsó szürke-fekete folt a Várnegyedből. Ez csak egy átmeneti, de a szemnek és a léleknek felemelő megoldás volt, míg a távlati terv ennél a palotánál is a Nemzeti Hauszmann Program keretében az eredeti formában való újjáépítés.

A projekt nagyjából félidőben jár és lassan a szemünk előtt formálódik a Várnegyed azzá a végleges, pompás várossá, ami a boldog békeidők fénykorában Hauszmann Alajos keze nyomán egyszer már létezett. Az építési területeket látványos, informatív ábrákkal, korabeli fotókkal illusztrált paravánok kerítik körbe, így sétánk során olyan érzésünk támad, mintha egy óriási kiterített leporelló mentén haladnánk el. De ezzel a „szabadtéri kiállítással” nem ér véget a projekt bemutatása, ugyanis a Királyi Palota „A” épületében egy zseniális interaktív – ingyenes - kiállítás nyitotta meg kapuit a közelmúltban, „Hauszmann sztori” címmel. Itt értjük csak meg igazán a filmek, makettek segítségével, hogy mekkora pusztítást végzett a második világháború. Azokat a csodákat, amelyeket anno Hauszmann Alajos felépített - és alig pár évtizeddel később a háború elpusztított - méltatlan lenne újra nem felépíteni.

De térjünk vissza a korábban látott huszárhoz, és kardja alatt lépjünk be az egykori, és egyben mostani polgárvárosba. A színes házak között béke honol, mintha mindig is így lett volna. Valóban nehéz közvetlenül háborús vonatkozású emlékeket találni, de azért vannak beszédes helyszínek. Egyik kedvencem a kevés ivókutak egyike, ráadásul a legromantikusabb sétányon, ahol a japán díszcseresznye fasortól kezdve, a panorámán át, a kutyasétáltó békés helyiekig minden körülmény adott a lelassuláshoz. Sőt a koronavírus előtti turizmus hőskorában a megfáradt idegenvezetők is ide menekültek el pár perc nyugalomra, mialatt a csoport a szabadidőt élvezte. A Zsolnay díszkút 1973 óta áll a Tóth Árpád sétányon, Budapest 100. születésnapjára kapta ajándékba a híres pécsi manufaktúrától. A turbán beszédes a kút tetején, egy szép gesztus a török katonák felé, hiszen közel félezer éves távlatban nincsenek már ellenséges gondolataink. Ahogy például a török is méltó módon temette el Szondi Györgyöt Drégely várában, úgy ez a szolid megemlékezés egy praktikus műtárgy formájában is teljesen helyénvaló. Párhuzamként érdemes szemügyre venni a Várnegyed északi részébe helyezett, az utolsó budai pasának tisztelgő emlékművet, amely formavilágát, méretét tekintve nagyon közel áll a később emelt díszkúthoz.

Folytatva a sétát a Tóth Árpád sétányon a romantikus gesztenye-, és japán díszcseresznye fasorok alatt, gondoljunk arra az emberfeletti munkára, ami a talpunk alatt folyt a Sziklakórház vérzivataros évtizedeiben. Az intézményt, jóval múzeummá alakítása előtt a hidegháború alatt is olyan készenlétben tartották, hogy szükség esetén bármikor használni tudják. Igaz, ekkor már titkos létesítmény volt. Az áramot generátorral termelték a föld alatt, a generátorhoz szükséges üzemanyagot pedig egy osztott tartályú locsolóautóval hozták a helyszínre. Miközben az autó végezte a Tóth Árpád sétány fáinak öntözését, a tartály másik feléből egy álcázott csatlakozón keresztül juttatták az üzemanyagot a mélybe.

Jártunk ma már egy rövid kiruccanás erejéig a felszín alatt, de ereszkedjünk le ismét a mélybe. Habár a tatárjárásból nem sok közvetlen emlék maradt fent, ennek a kornak a nyirkos, sötét hangulatát felidézhetjük a Budavári Labirintusban. A labirintus és a Sziklakórház, illetve maga a Vár-barlang, -amely utóbbi előzetes bejelentkezéssel látható - mind-mind ugyanannak a természetes és antropogén barlangrendszernek a részei, csupán turisztikailag szemlélve szakaszonként más-más koncepcióban kerültek kialakításra. A közel egy órás labirintus séta éppen elegendő idő arra, hogy jól áthűljünk, majd visszafelé haladva a napfényre szinte lépcsőfokonként érezzük, ahogyan emelkedik a levegő hőmérséklete.

Emlékszünk még a kardját nézegető öreg huszár zsánerszobrára? Itt van előttünk most egy konkrét személy, Hadik András, azaz Mária Terézia kedvenc huszártisztje. Szemmel láthatóan úgy tűnik, mintha az Úri utca miatta tágulna ki tölcsér formában, hogy alakja még jobban érvényesüljön. Fontosságához nem fér kétség, de érdekességképpen megemlítendő, hogy Bécsben - ahol Mária Terézia igazán otthon érezte magát - az ő róla elnevezett téren, az ő szobra mellett Hadikot szinte csak egy apró alattvalóként ábrázolták. Itt Budán, ahol a főnök ritkán fordult meg, nyugodtan ábrázolhatták kimagasló személynek Hadik Andrást.

A huszárceleb útját követve hamarosan elsétálunk az egykori Helyőrségi templom előtt, amiről korábban már megjelent egy idegenvezetős cikk ezen a portálon. Teszünk egy tiszteletkört a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum felé, hogy megtekintsük, vajon tartogatnak -e számunkra valami új és izgalmas tárlatot?! Természetesen igen, mégpedig egy minimalista, de annál látványosabb szabadtéri kiállítás formájában. A koronavírus az élet minden területén generált változásokat, és már az első hullám idején láttam hazai példát arra, hogy egy kiállítótér a bemutatni kíván alkotásokat a külső homlokzaton helyezte el, így a látogatóknak be sem kellett lépni az épületbe. Noha a biztonsági előírások mostanában éppen enyhülnek, de ez az új koncepció úgy néz ki, hogy beépül a hétköznapi gyakorlatba. Az aktuális tárlaton a Haditudósító Század második világháborús képeiből láthatunk egy válogatást „Objektív szemmel” címen. Minden tiszteletem a régi kollégáké, hiszen békeidőben is időigényes macera volt mihamarabb előállítani a kész papírképeket a helyszíni riport után, háborús környezetben pedig maga volt a szinte lehetetlen küldetés. A kiállított képek bizonyítják, hogy a fotóriporteri munka egy hivatás.

Elsétálva a régi kollégák homlokzatról letekintő alkotásai előtt, már kifelé kacsintunk a Várnegyedből. Egy korábban már Savoyai Jenő lovasszobra kapcsán érintett téma itt a Várnegyed északi bugyrában igen erősen besűrűsödik: mintha tolonganának a Buda visszafoglalásáról szóló emlékművek. Legtöbbjük a Lovas utca régióban az Anjou bástya alatt helyezkedik el, ahonnan papírforma szerint érkezhettek Bécs felől a felszabadítók. Mintha minden emlékmű egy-egy sereg lenne, akik éppen felkapaszkodni készülnének a vár falára, hogy elsöprő ostrommal felszabadítsák a töröktől Budát, és egyúttal hozzanak egy újabb megszálló nemzetet ki tudja milyen hosszú időre.

A legkülönfélébb ábrázolásmódok között érdemes megkeresni az egyik feltűnő párhuzamot. Figyeljük meg a Bécsi kapu téren található idealizált, szárnyas nőalak testtartását, mely kísértetiesen hasonlít a közeli Kapisztrán János karakterére. Annyi különbséggel, hogy amíg a nőalakhoz nem komponáltak legyőzött, eltiport török katonát, addig Kapisztrán János esetében naturálisan ábrázolta a művész a harcba vetett fanatizmust az eltaposott ellenséggel. (Fontos tény, hogy Kapisztrán budavári szobra a nándorfehérvári diadal harci jelenetének egy pillanatát örökítette meg, ami nem passzol sem térben, sem időben a környező Budavár visszafoglalásához, de a közös pont a török feletti győzedelmeskedés miatt is belefér ebbe a közegbe.)

A Budavár visszavételéről szóló emlékmű dömping alkalmat teremt arra, hogy előhúzzuk az egyik legegyszerűbb csapatépítő feladatot: ki talál, és dokumentál több szobrot a témában az Anjou bástya környékén? Miközben tucatjával gyűjtjük be Budavár visszafoglalásáról szóló emlékeket, óhatatlanul kiválasztunk egyet kedvencnek. Legyen a személyes favorit a Kovács Margit keze nyomán készült dombormű, amely a művész életének talán utolsó alkotása 1977-ből.

A Kovács Margit művei között abszolút ritkaság számába menő csatajeleneten is ugyanazok a szelíd arcvonások figyelhetők meg, mint a tőle megszokott családi témájú kompozíciókon. Sok évtizedes non- stop alkotói munka során kiforrott stílus után nem tudott, vagy nem akart agresszív érzelmeket karcolni az alakokra, még egy csatajelenet kedvéért sem.

Kovács Margit harci cselekményes domborműve alatt a Bécsikapun átsétálva elhagyjuk a Várhegy fennsíkját és a Várfok utca kellemes lejtőjén ballagva eszünkbe juthatnak az 1945. februári kitörési kísérlet magyar és német katonái, az áldozatok, és azok, akik szerencsésen eljutottak gyalog a Gerecséig.

A Várfok Galéria szabadtéri kiállításának az egyik installációja emlékszik meg a Várnegyed történelmi idővonalán az eseményről, az utca pedig a „Kitörés 60” teljesítménytúra útvonalának induló szakasza is mindemellett.

Minden, arra érzékenyített idegenvezető tudja már ősidők óta, hogy Cseh Tamás mindig minden témában megidézhető zseni. Krakkótól a Dunakanyaron át, még a Széna teret is dalba fogalmazta a kitörési kísérlet kapcsán:

„A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát,
összegyűlt mindegyikük, 40 000 szoldát,
Jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan
45 vad telén, kezdődjék már a roham.
Álltak és vártak utolsó parancsra,
Az égen sztálingyertyák ragyogtak.
Áttörünk, áttörünk a Széna téren át,
áttörünk, áttörünk a Széna téren át.”

Maradjunk még egy gondolat erejéig a Széna téren: amennyiben megpillantjuk a bevásárlóközpont tömbjét, első látásra annak szokatlan homorú sarka kelt feltűnést. Buda egyik első plázája miért venne el önmagától vásárlóteret? A válaszért kicsit közelebb kell mennünk, hiszen akkor láthatjuk csak, hogy a pláza hiányzó sarkában egy 1956-os emlékmű foglal helyet. Ritka példa, hogy a „fogyasztói társadalom temploma” szinte hellyel kínálja a vele egyidőben felépített emlékművet, és erős falával védi azt.

Végezetül csak azt kívánhatom, hogy maradjon a Vár az idők végeztéig olyan romantikus, ahogyan a turisták legtöbbje látja. A külföldiek jelentős részének eddig is nehéz küldetés volt elhitetni, hogy itt milyen harci cselekmények voltak, mert legtöbbjüket Sisi és Ferenc József koronázása, Sándor Móric akrobatikus lovaglása, vagy éppen a büszke díszelgő katonáink őrségváltása varázsolja el, de jó, ha mi pontosan tisztában vagyunk, hogy a már említett főnixmadár milyen romokból épült fel újra és újra.