Több mint egy évtized alatt sem hegedtek be a háború sebei

Bár már sokszor utaztam AN–26-os repülőgéppel, egyszerűen nem tudom megszokni a felszállópálya betonjától elváló, majd még hosszú másodpercekig forgó és a szárny alatt hirtelen eltűnő futóművek látványát. Aztán odafentről, a nagyjából háromezer méteres magasságból egy teljesen más táj rajzolódik ki az ember szeme elé: a szabályos formájú mezőgazdasági területek sakktábláját még hóval fedett sipkájú hegyek váltják fel, melyekre árnyékot vetnek a mellettünk-felettünk-alattunk elszálló hófehér gomolyfelhők. E látvánnyal egyszerűen nem lehet betelni, még azt is elfeledteti velem, hogy – mint majdnem minden ember – én alapvetően tartok a repüléstől…

És valóban, egészen pontosan 67 percnyi repülés után már földet is érünk az egykor szebb napokat látott, hegyekkel körbeölelt Szarajevó nemzetközi repülőterén. „Sarajevo International Airport" – hirdeti több helyen is a felirat a légikikötőben serénykedő csomagszállító járműveken, a zöld színű „Follow Me" felirattal ellátott gépjármű láttán azonban az is kiderül, hogy ez járgány korábban Németországban teljesített szolgálatot, a frankfurti repülőtérről került Szarajevóba. Vélhetően adományként…

Madárriasztás hanggránáttal

Egy nemzetközi repülőtérről egyébként alapjában véve más elképzelése lenne az utazónak. Elég, ha csak Ferihegyre gondol az ember, azt hihetné, hogy máshol is percenként-kétpercenként érkeznek és indulnak a járatok a négy világtáj felé. Nos Szarajevóban ez nem így van, a menetrendszerinti négy-öt járat reggel indul, este érkezik, közben pedig csak néhány kisgép emelkedik fel, vagy éppen landol a betonon.

Szóval a leszállás után mindenki ledöbben a csendbe burkolódzó légikikötőn, s e némaságot csak egy egyszer töri meg némi zaj, mindaddig, amíg a beléptetésre várunk: egy repülőtéri alkalmazott hanggránátokkal igyekszik elkergetni a leszállópálya melletti füves területen megtelepedett madarakat.

Autóba szállva elhaladunk az egykori olimpiai falu mellett. A még ma is félig romos házakban emberek ezrei élnek, hatalmas szegénységben. Az elmúlt másfél évtized nem volt elegendő arra, hogy behegedjenek a háború sebei, még ma is jól látszanak a belövések nyomai, néhány lakás pedig kiégve vár a sorsára, üszkös gerendák merednek az ég felé.

„Érdekes, hogy ma már mennyire elfelejtették az emberek, hogy Szarajevó 1984-ben téli olimpiának adott otthont, tíz emberből nyolcnak fogalma sincs erről. Az emlékezet leginkább az 1992–95 közötti háborúra terjed ki, amelynek során a város évekig állt szerb ostrom alatt. Ebben az a legérdekesebb, hogy nem is bevenni akarták a területet a támadók, céljuk mindössze annyi volt, hogy a hegyekben megbújó mesterlövészek és tüzér ütegek megfélemlítsék, menekülésre késztessék a lakosságot. Tervük azonban nem vált be, az itt élők kitartottak, bár több ezren estek áldozatul az orvlövészeknek" – meséli kísérőnk, miközben katonai rendőri felvezetéssel (ezt a feladatot az olasz carabinierik látják el) közelítjük meg a Bosznia-Hercegovinában települő Európai Unió vezette békefenntartó haderő, az EUFOR főparancsnokságát.

A főparancsnokságnak helyet adó Butmir tábor ugyan közvetlenül a repülőtér szomszédságában fekszik (korábban vadászrepülőgépeket tároltak itt betonhangárokban), mégis a fél várost meg kell kerülni, hogy az ember a főkapuhoz jusson. Butmir egyébként Szarajevó azon városrészének a neve, ahol a légikikötő és a katonai tábor is található. Ez utóbbiból egészen pontosan kettő. Az I-es jelű ad otthont a főparancsnokságnak és a műveleti zászlóaljnak, a II-es objektumban pedig a katonai rendőrök állomásoznak.

A magyar vezérkari főnök katonai tiszteletadással történő fogadása után a delegáció elvonul a napi, első tárgyalásra. Az EUFOR főparancsnoka jelenleg éppen szabadságon van, így a delegációt egy magyar katona, Nagy Tibor dandártábornok fogadja, aki négy hónapja a misszió parancsnokhelyettese. Sajnos az épületbe „egyszerű földi halandó" nem léphet be, így a sajtómunkások számára lassan telik az idő. Mindenki gőzerővel fotózza a közelünkben megfüggő Alouette típusú helikoptert. Az osztrák légierő forgószárnyasa éppen egészségügyi kiürítési (MEDEVAC) gyakorlatot tart a tábor légterében, majd ezt befejezve eltűnik a szemünk elől.

Séta a táborban és a belvárosban

Mielőtt továbbmennénk még van időnk arra is, hogy megtekintsük a tábor helikopter leszállóját. Itt most csak egyetlen, osztrák felségjelzésű Black Hawk árválkodik – a többi gép éppen a levegőben van – arra viszont nincsen mód, hogy egy városnéző körre felszálljanak velünk – sajnálkozik a pilóta Anton Diewok főhadnagy. Kiderül: egy órával korábban ő vezette azt a gépet is, amelyik a MEDEVAC gyakorlatot hajtotta végre. Egyébként ő a Blach Hawk-okkal is meg van elégedve (ezek feladata a személyszállítás, és szükség esetén ugyancsak az egészségügyi kiürítés), mint mondja, nem tud elképzelni olyan szituációt, hogy ez a típusú forgószárnyas lezuhanjon. Nem igazán örül az ötletnek, amikor azt mondjuk neki, hogy akkor nézze meg a nagy sikerű A sólyom végveszélyben című filmet…

Kicsivel később, amíg a delegáció a bosznia-hercegovinai EBESZ főmegbízottal tárgyal, egy hat emeletes irodaház tetejéről gyönyörködünk a panorámában. A várost kettészelő Bosna folyó mesterségesen kialakított zuhatagainál pillepalackok táncolnak az örvényekben, meg amúgy is, szinte mindent elborít a szemét. Persze lehetne mondani: nálunk sem jobb a helyzet, elég ha az ember jobban körbenéz egy-két magyar településen.

A kilátás azonban csodálatos, igaz, a szétlőtt házak sokasága és a domboldalra épült temetők látványa kicsit ront az összképen. Szemben velünk pedig egy hatalmas tévétorony, mint kísérőnk elárulja: azon a környéken másfél évtizede nem járt ember. A visszavonuló szerb csapatok annyira megszórták aknával, hogy lehetetlen megközelíteni. Erre mondja azt a naiv újságíró, hogy akkor mentesíteni kell, mármint az aknákat. Azonban kiderül, ez sem lehetséges, hiszen az „előrelátó" katonák a gyalogsági aknák közé jó néhány, harckocsi elleni robbanószerkezetet is elszórtak. Azaz a harcjárműves mentesítés nem megoldható, a terület minden négyzetcentiméterét emberi erőt alkalmazva kellene végigvizsgálni, erre viszont a „világ összes pénze sem lenne elég". 

Pedig előbb utóbb valamit kezdeni kell a problémával – kapcsolódik be a beszélgetésbe az EBESZ egyik, Horvátországból érkezett alkalmazottja, aki egy csésze kávéra is meghívja a tetőteraszról nézelődő újságírókat –, hiszen a környék szépsége rengeteg turistát vonzana Szarajevóba, akik segítségével az állam egy kicsit jobb helyzetbe kerülhetne. 

Szarajevó látványosságai közül az erre járók általában megnézik a híres Ferenc Ferdinánd hidat, illetve a bazársort. Utóbbira nekünk is jut majd fél óránk, így végigfutunk rajta. Az eladásra váró kendők, porcelán-, és fémedények pipák és egyéb mütyürök mellett bennem leginkább a sok ezernyi galamb, a több tucatnyi kolduló gyermek és a rengeteg mecset marad meg. Tudom, egyszer érdemes lenne hosszabb időt is eltöltenem a történelmi belvárosban.

Tehén itt, kutya ott

Másnap Pristinába érve azt tapasztalja az ember, hogy a Szerbiából 2008. február 17-én kivált, függetlenségét kikiáltó Koszovó folyamatosan fejlődik. Szinte mindenhol házakat építenek, utakat újítanak fel. Persze mindez csak az országba befolyó euró milliárdoknak köszönhető – meséli a kísérőnknek kinevezett katonatiszt –, amúgy a munkanélküliség nyolcvan százalék fölötti, s a dolgozók nagy része is a KFOR alkalmazásában áll.

A Kosovo Force főparancsnoksága azonban egy teljesen más világ. A Film City-nek is nevezett objektum szerény véleményem szerint a világ egyik legjobban felszerelt katonai létesítménye. Modern konténerépületekben dolgozhatnak és lakhatnak az itt szolgáló egyenruhások, a tábor bevásárló központjaiban – az úgynevezett PX-ekben – pedig szinte mindent meg lehet kapni. „Ami itt nem kapható, az nincs is" – mondják többen is, amikor a választék felől érdeklődők.

A fővárostól a nyugat-koszovói Pecig alig kilencven kilométer a távolság, az utat azonban mégis csak mintegy két óra alatt tesszük meg. Ennek oka egyrészt a hatalmas forgalom, illetve az útfelújítás, amelynek következtében gyakran egy sávon halad minden autó.

És még egy tényező! Ha nem látom, én magam sem hiszem el, hogy az „út" szélén tehéncsordák legelnek, s bizony nem egyszer besétálnak a járművek elé. Sem ember, sem terelőkutya nem felügyeli mozgásukat.

A tábor mögötti hatalmas hegy egyszerűen csodaszép. Pontos nevét senki nem tudja, mindenki csak úgy hívja: A hegy. Több mint 2500 méter magas, tetején még jól látszanak a havas sziklaszurdokok. Egyébként maga a tábor is a hegy lankáira épült, így az objektum két vége között több mint hetven méteres szintkülönbség van. A katonák ezt naponta többször is leküzdik, mivel a hálókörletek a tábor magasabbik, a munkakonténerek pedig a mélyebbik részén találhatók. A távolabb egyébként egy még magasabb orom látható, a tetején vastag hósapkával. Furcsa látvány ez így április utolsó napján a magyar domborzati viszonyokhoz szokott tollforgatóknak.

Másnap reggel arról is meggyőződhetünk, hogy napfelkeltekor még szebb a tábor felé magasodó hegy: a kristálytiszta levegőben minden részlet élesen kirajzolódik, a zöld ezernyi árnyalatában pompázik a tavaszi, ébredő természet. Kísérőnk elárulja: az elmúlt három hónapban még nem mutatta kétszer ugyanazt az arcát az égbe nyúló óriás. Volt, hogy napokig ködbe burkolódzott, máskor pedig a tetején átbukó hófelhő harminc centis fehér csapadékkal szórta meg a Nyugati Többnemzeti Harci Kötelékhez tartozó katonák táborát.

A magyar kontingens épülete előtt méretes útirányjelző-tábla fogadja az arra járót. Erről megtudhatjuk: Budapest 544, Székesfehérvár 523, Kaposvár pedig 457 kilométerre található a tábortól. Persze csak légvonalban, aki autóval szeretne innen Magyarországra utaznia, annak csaknem ezer kilométert kellene leküzdenie, mire hazaérne. Mindez majdnem egy napba is beletelhet.

Új „barátra" találva

Látogatásunk utolsó napjának reggelén elkísérjük a járőrözni induló magyar katonákat. A Pecben szolgáló MH KFOR Kontingens egyik legfőbb feladata ugyanis éppen az úgynevezett jelenlétfenntartó járőrök kiküldése. A felelősségi területen minden nap legalább három-négy járőr demonstrálja: az országban vannak még a KFOR katonák.

Első állomásunk egy apró falu, Pectől nyugatra. A négy katonából álló járőr gyalogosan vonul át a házak között, a sajtómunkások pedig bőszen fényképezik őket. Az egyik kerítés mellé állva én magam is bőszen kattogtatom gépemet, amikor hátam mögül hangos „múúúúúúú" hangzik fel. Mit tagadjam, az infarktus kerülget. A mögém somfordáló bika vékony is, koszos is, büdös is. Hosszú másodpercekig bőg hangosan a fülembe, ám nem akar támadni, csak néz rám a két szomorú szemével. „Éhes" – mondja az egyik magyar szakaszvezető. Sajnos nem hoztam magammal semmit, így nem tudok segíteni rajta. Továbbmegyünk, új „barátom" azonban még hosszú percekig bámul utánam bánatosan.

Kicsit távolabb Fitnes Club felirat díszeleg egy falon, a helyiség azonban pillanatnyilag zárva van. Akárcsak a szomszédos kisbolt, amely előtt hirtelen fékez le egy metálfekete, alufelnis „menedzser" személykocsi. Az ülésről kiszálló térdnadrágos, strandpapucsos, izompólós, copfos fiatalember furcsán nézi végig a falun átvonuló katonákat és az őket kísérő fotósokat, majd bősz telefonálásba kezd, nem sokkal később pedig már tucatnyian álldogálnak a kisbolt közelében. Erre jön egy teheneit hajtó bácsi, egy vasvillát és ásót cipelő férfi, valamint egy traktoron utazó család is. „Nagyon szeretik itt a katonákat – magyarázza a járőr egyik tagja –, hiszen gyakran kapnak tőlük élelmet."

A járőr egy közeli tónál folytatja munkáját, a hely csodálatosan szép. A háttérben látható, közel háromezer méter magas hegyek tetején állítólag soha nem olvad el a hó. Tisztára mint az Alpokban. Néhány fotóra van még idő, aztán lassan búcsúznunk kell, hiszen hamarosan indulunk vissza Pristinába, onnan pedig Kecskemétre. A balkáni körút számunkra véget ért.

Kapcsolódó cikkek:
„A
magyarok nem vallottak szégyent a Balkánon"
Ortodox
kolostorba is ellátogatott a vezérkari főnök
Nem
csökken a magyar szerepvállalás 
„Magyarország
elkötelezett a misszió mellett"

Fotó: Szűcs László