Negyven méter magas vízoszlop a robbantás után

„A mai tűzszerészek ilyen úszóaknával, éles körülmények között mindeddig még nem találkoztak. Természetesen működését felépítését elsajátították, hiszen a kiképzés során meg kell ismerniük ezt a harci eszközt is" – mondja Hajdu Gábor mérnök ezredes (képünkön), az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred parancsnoka, akivel a Magyar Honvédség újpesti hadikikötőjében találkozunk. Azért itt, mert a hadihajós emlékmű mellett elhelyezett, már működésképtelen vízi-robbanószerkezetek között található olyan is, mint amilyen az elmúlt héten a Balatonból került elő.

Megtudjuk, az eszköz egészen pontosan egy M–28-as típusú, magyar gyártmányú, úgynevezett törőszarvas víziakna volt, amelyből a második világháború során több mint négyszázat telepítettek a Balatonba. Leginkább a Tihanyi-félsziget környékére, de azért bőven jutott a 250 kilogramm súlyú robbanószerkezetből máshova is.

A Magyar Tenger ekkor a Margit-vonal néven ismert védelmi rendszer része volt, s egy esetleges szovjet áttörés elkerülése érdekében kellett elaknásítani bizonyos területeit.

„Aztán 1954-ben alakulatunk jogelődjének katonái megkezdték a Balaton aknamentesítését. Az első etap 1957-ben fejeződött be, ez idő alatt több tucatnyi úszó aknát sikerült hatástalanítani, vagy megsemmisíteni. Ezt követően, az 1960-as években ismét átvizsgálták a területet, és még ekkor is kerültek elő víziaknák" – meséli Hajdu ezredes, akitől megtudjuk azt is, hogy az elmúlt évtizedekben nem találkoztak ilyen robbanószerkezettel, így egy kicsit meg is lepődött az a tűzszerész járőrparancsnok, aki a sajkodi nádasban azonosította a rendőrség által bejelentett „világháborús robbanóeszközt".

Az ezredparancsnok szerint arról nincsen pontos adatuk, hogy mennyi világháborús úszóakna lehet még a Balatonban. Nem elképzelhetetlen – mint, ahogy azt a mostani eset is jól mutatja –, hogy hatvanhat esztendővel a második világháború után úszóaknák kerüljenek elő. Leginkább elhagyott nádasok, zátonyok közelében bukkanhatnak még ilyen eszközökre, a főbb vízi útvonalakat és a strandok környékét ugyanis már többször is átvizsgálták.

„Egy dolog azonban nagyon fontos! Aki világháborús robbanószerkezetet, vagy annak látszó tárgyat talál, semmiképpen ne nyúljon hozzá, hanem a rendőrségen keresztül értesítse az alakulatunkat. A tűzszerészek majd megvizsgálják, és ha kell, hatástalanítják a szerkezeteket" – mondja Hajdu ezredes.

A sajkodi nádasban talált úszóaknát az első napon – a sötétedés miatt – már nem tudták megsemmisíteni a tűzszerészek. Azonban a vizirendészet segítségével mintegy három kilométeres távolságra kivontatták a vízre, s lesüllyesztették a tó fenekére. Az egy kilométeres sugarú körben kijelölt biztonsági területet pedig egész éjjel a vízirendőrök őrizték.

Másnap az alakulat egyik tűzszerész búvára, Vörös Mihály főhadnagy (képünkön) semmisítette meg az úszóaknát. A fiatal tiszt rutinos a víz alatti tűzszerész munkákban, több tucat esetben kellett már robbanószerkezetek miatt folyókba, vagy tavakba merülnie. A legutóbb március 12-én, a Margit-híd budai hídfőjének közeléből emelt ki egy 107 milliméteres aknavetőgránátot.

„Az első, felderítő merülés során 1500 méteres sugarú körben zártuk le a hajóforgalmat a Balatonon, amit később, a robbantás idejére, kiterjesztettünk két kilométeresre" – emlékszik Vörös főhadnagy, akitől megtudjuk, hogy még a közeli strandokat is kiürítették, a vízből kihívták a fürdőzőket. Egy víz alatti robbantás ugyanis olyan erős lökéshullámokat képes gerjeszteni, amelyek komoly sérüléseket okozhatnak a vízben tartózkodóknak.

„Bármilyen furcsa, de egy tűzszerész ilyen esetben nem gondol semmi másra, csak arra, hogy a rábízott feladatot minél pontosabban és hiba nélkül végrehajtsa. Nem tévedhet, nem remeghet meg a keze!" – mondja a főhadnagy, amikor arról kérdezzük, hogy mit érzett akkor, midőn a vízben „egyedül maradt" a robbanószerkezettel.

Megtudjuk azt is, hogy nem voltak túl ideálisak a körülmények, amíg a társaival együtt vízben dolgoztak. A látótávolság mindössze egy-két centiméter volt, így a robbantási előkészületeket szinten teljesen vakon, azaz ahogy a szakmájukban mondják, a „kezükkel látva" kellett elvégezniük.

Összesen két és fél kilogrammnyi Semtex robbanóanyagot helyeztek el az úszóaknán, amelyet egy teljesen zárt, úgynevezett NONEL-rendszerű (műanyag burkolatú, azaz így vízhatlan robbantási rendszer, a szúróláng a kábelben fut végig a detonátorig) robbantással semmisítettek meg 800 méter távolságból. Az akna pusztító erejét jól jelzi az is, hogy a robbantás nyomán negyven méter magasra tört fel a vízoszlop…

Ez, az 1928-ban rendszeresített úszóakna-típus azért nagyon veszélyes, mert nagyon könnyen telepíthető, és jól alkalmazható akár folyóban, akár pedig állóvízben – mutatja a hadikikötőben található M–28-as aknát Vörös főhadnagy.

Összesen hat darab ólomtüske található rajta, amelyek tíz kilogrammnál nagyobb erő hatására eltörnek egy üvegfiolát. Az ampullában lévő sav pedig elektromos áramot termel, ami beindítja a robbanást. Márpedig egy ilyen víziaknában 25-50 kilogrammnyi robbanóanyag van, amely bőven elegendő egy hajó megsemmisítésére.

A sajkodi aknán két ólomtüskét is találtak a tűzszerészek, ami azt jelzi, hogy az eszköz működőképes volt. Szerencsére sikerült mindenféle probléma nélkül megsemmisíteni.

Fotó: Dévényi Veronika