Koszovó két arca

Az első meglepetés akkor éri az embert, amikor a Röszke-Horgos határátkelőhelyen átlépve rádöbben: az elmúlt években a szerbek befejezték a Belgrádig tartó autóút építését, és a betarthatatlan 40-60 kilométer/órás sebességkorlátozások helyett a legtöbb helyen százhússzal is lehet haladni. És hogy a csudálkozás teljes legyen: a szerb fővárost elkerülő „gyűrű" is elkészült, így a tervezettnél mintegy két órával korábban hagyjuk el az autópályát Nisnél, hogy ráforduljunk a koszovói főváros, Pristina felé vivő „célegyenesre".

Erről az útról viszont nehéz elhinni, hogy nemzetközi határállomásra visz: a kétszer egy sávot gyakran szűkíti másfélre egy-egy kisebb-nagyobb sziklaomlás, s bár a jól ismert KRESZ-tábla mindenhol figyelmeztet a veszélyre, védőháló vagy egyéb más „kavicsfogó" sehol nincsen, így csak a jó szerencsének köszönhetjük, hogy autónkat elkerülik a hegyoldalakról legördülő méretes szikladarabok.

Kalandtúrának is beillik a szerb−koszovói határig tartó alig száz kilométeres út: méteres kátyúk, ki nem táblázott útlezárások és mindkét irányban folyamatos kamionforgalom gondoskodik arról, hogy a sofőr figyelme egy másodpercig se lankadhasson.

Aztán a határ túloldalán – immár a NATO vezette KFOR felelősségi területén – már a magyar békefenntartók várnak ránk. Felvezetésükkel érjük el Pristinát – Budapestről tizenegy órás autóúttal – egészen pontosan a város centrumának közelében található Slim Lines tábort.

A katonai bázis nevét leginkább Vékony Erődvonalként lehetne magyarra fordítani, ám ennek igazából semmi jelentősége nincsen. A KFOR-békefenntartók között csak portugál táborként emlegetett bázis tavaly március óta ad helyet a magyar kontingensnek is. A kicsiny, mondhatni „családias" táborban alig valamivel több mint háromszáz katona él, fele-fele arányban portugálok és magyarok.

Ők a KFOR Harcászati Tartalék Zászlóalj katonái – mondja Manuel Dos Santos Sá alezredes, a zászlóalj parancsnoka. Az angol rövidítéssel csak KTM (KFOR Tactical Reserve Manoeuvre Battalion) zászlóaljnak nevezett kétnemzeti egység a KFOR főparancsnokának közvetlen alárendeltségében működő reagáló erő. Fő feladata az ország területén a szabad mozgás biztosítása, valamint a lakosság részére a biztonságos környezet szavatolása. Ráadásul mindezt pártatlanul kell végezniük, azaz nem lehetnek részrehajlóak sem az albánok, sem pedig a szerbek felé!

Polyák András alezredes, a magyar kontingens hatodik váltásának parancsnoka szerint eddig ennek az elvárásnak maradéktalanul megfeleltek, így nem véletlen, hogy jelenleg a KFOR a leginkább elfogadott nemzetközi erő Európa legfiatalabb országában.

Tartalék zászlóaljnak lenni azonban komoly nehézséggel is jár – a katonák soha nem tudhatják, hogy mikor és hova kell indulniuk „bevetésre". Ha érkezik a parancs – ahogy itt a táborban mondják: „ha a főparancsnokságon megnyomják a piros gombot"  – akkor csak nagyon rövid idő, mindössze néhány óra áll a rendelkezésükre, hogy teljes felszereléssel és a feladatra maximálisan felkészülve elhagyják a tábort – meséli Polyák alezredes, aki összességében úgy gondolja: jó körülmények között szolgálnak a magyar katonák, igazán nem lehet okuk panaszra. Egy konténerben ketten laknak, és minden „szobában" televízió-, valamin internet-végpont áll az állomány rendelkezésére, amely így, a világháló segítségével akár naponta tudja tartani a kapcsolatot az otthon maradt családtagokkal.

A mindennapi munka általában sorakozóval kezdődik – már ha éppen nincsenek feladaton a katonák. Először a magyar kontingens, majd később a KTM-zászlóalj sorakozik fel az alakulótérnek kinevezett murvás placcon, a felvont NATO-, portugál és magyar zászlók alatt. A távolban jól látszik a pristinai erőmű négy kéménye, amelyből kettő folyamatosan ontja magából a füstöt az égbe. Nem véletlenül nevezik az itt szolgálók „füstgyár"-nak, vagy „felhőgyár"-nak. Az erőműtől több kilométerre is jól érződik, hogy a levegő „nehéz", kénes „mellékíze" van, mint a nyolcvanas évek magyarországi falvaiban télvíz idején – ahol ugyancsak szénnel fűtöttek.

A másik irányba tekintve viszont egy igazi természeti csodát láthatunk: a messzi távolban égbe nyúló magas hegyek tetején még fehérlik a hó, így május végén is. A kontraszt egyébként nemcsak itt szembetűnő: szépítgetés nélkül ki lehet mondani, hogy a szemét elborítja az egész országot, ugyanakkor a völgyekben elhelyezkedő kicsiny, gyakran két-három házból álló falvacskákat meseszép területeken utazva lehet csak megközelíteni. Ugyancsak kirívó az ellentét Pristina szegények lakta külső kerületei és a KFOR-főparancsnokság – a Film City – közelében található „új városközpont" között: amíg előző helyen minden második házban autómosók, gépjárműjavítók és gumis műhelyek, autóbontók üzemelnek (és élnek meg!), addig a parancsnokság közelében egymás mellett épülnek a modern, több emeletes irodaházak és lakóépületek – mindezekből is jól látszik, hogy Koszovónak két arca van…

A függetlenségét 2008. február 17-én kikiáltó ország egyébként három dologról ismerszik meg a legjobban: a KFOR feliratú gép- és harcjárművekről, amelyek látszólag kaotikus összevisszaságban cirkálnak az utakon, a szemétkupacokról és a kóbor kutyákról. Utóbbiakból fogadtak be egyet néhány héttel ezelőtt a magyar katonák a Slim Lines táborba, állítólag egy illegális szemétlerakó mellé tették ki egy autóból.

Bár Brúnó fajtája megállapíthatatlan – itthon valószínűleg úgy mondanánk: utcai vegyes –, a tenyérnyi négylábú szőrgombóc azonnal a magyarok kedvencévé vált, a békefenntartóknak köszönhetően azóta már megkapta a kötelező védőoltásokat, sőt egy kényelmes, minden kutyaluxussal felszerelt kennelt is építettek neki. Az ételre sincsen gondja, rendszeresen jut neki az ebéd és a vacsora maradékából…

Ha éppen nincsen feladat, ami miatt el kell hagyniuk a tábort, akkor a magyar katonák ismeretfrissítő kiképzéseken vesznek részt és a fennmaradt időben, esténként a portugálok vezette kantinban vagy éppen a magyar házban gyűlnek össze. Beszélgetnek, csocsóznak, biliárdoznak, társasjátékoznak vagy épp kőkemény asztalitenisz-csatákat vívnak egymással. És persze mesélik egymásnak a különböző történeteket, „városi legendákat".

A legújabb: az egyik német békefenntartó járőrözés közben „találkozott szembe" saját autójával, amiről nem is tudta, hogy „odahaza meglovasították". Persze, hogy mennyi a történet valóságtartalma, azt senki nem tudja. Van olyan idősebb, több missziót is megjárt katona, aki állítja: ez a sztori már akkor közszájon terjedt, amikor ő tíz évvel ezelőtt az akkori magyar bázison, a Szent László táborban szolgált…

Egyébként más KFOR-táborokhoz hasonlóan Camp Slim Lines-ban is számos koszovói alkalmazott segíti a békefenntartó katonák munkáját: takarítók, kantinosok, konyhai kisegítők és tűzoltók.

Utóbbiak rendszeresen gyakorolnak is: speciális járművük szirénázva, kék villogóval száguld át a táboron, hogy minél hamarabb eloltsák a feltételezett tüzet – soha nem lehet ugyanis tudni, mikor lesz szükség éles helyzetben a szakértelmükre. Itt a táborban a tűzveszélyt amúgy is nagyon komolyan veszik: a konténerekben szigorúan tilos a dohányzás, sőt a mindenhova felszerelt tűzérzékelők állítólag még attól is „beindulnak", ha valaki erősebb sprayt, parfümöt, arcszeszt fúj vagy ken magára…

Hamar eltelik az egy hét, a hazafelé tartó úton van idő gondolkodni a látottakon. Mint sokszor, most is az fogalmazódik meg bennünk: ez az ország valódi turistaparadicsom – talán éppen a Balkán Svájca – lehetne, ha egy kicsit is vigyáznának rá az itt élők. Persze ehhez az is kellene, hogy elcsendesedjen a felszín alatt még mindig feszülő ellentét – ami az elmúlt hónapokban többször is „robbant", s amivel Koszovó ismét a nemzetközi hírek élére került – az országban élő szerbek és albánok között.

Reméljük, hogy hamarosan ezt is megérjük…

Fotó: Rácz Tünde

További képekért kattintson galériánkra!