A pilótajelöltek után repülnek a lányok

Először arra kérnélek benneteket, hogy meséljetek egy kicsit arról, hogyan ismerkedtetek meg a srácokkal? Õk akkor már katonák voltak?

Andi: Amikor megismerkedtünk Pityu, vagyis Pető István, a Budapesti Műszaki Egyetemen volt éppen doktorandusz hallgató, a biomechanikai laboratóriumában végzett kutatómunkát, és külföldre járt konferenciákra a munkatársaival. Egyébként először a szandaszőlősi sportrepülőtéren találkoztunk. Oda repülni hozta ki az édesapja, Pető István dandártábornok, aki akkor a kecskeméti repülőbázis parancsnoka volt. Ezután sokáig nem találkoztunk, majd Kecskeméten futottunk újra össze. Én már akkor ott dolgoztam a laktanyában. Az ismeretségből kapcsolat lett, s már együtt voltunk, amikor ő is tagja lett a szolnoki Honvéd Sportrepülő Egyesületnek. Valószínűleg ekkor kezdődött a szerelme a katonai repülés iránt is. Sokat jártunk együtt repülni, megszerezte a szakszolgálati engedélyt a motoros vitorlázó repülőgépre. Ezután vetette fel először, hogy szeretne jelentkezni vadászpilótának. Én azt feleltem neki, hogy bárhogy is dönt, én támogatni fogom, és segítek neki.

Miként hatott az a kapcsolatotokra, hogy a srácok bekerültek az NFTC-programba?

Andi: Amikor 2008 augusztusában elkezdte a képzést természetesen kevesebbet találkoztuk, mégis úgy érzem, hogy a repülés közelebb hozott minket egymáshoz. Mindent megbeszéltünk, együtt tanultunk. Emellett pedig minden nap beszéltünk telefonon, s többször is voltam nála látogatóban Szolnokon. És persze minden szabad percünket együtt töltöttünk, lenn a földön és a levegőben, repülés közben is.

Kata: Dani az egyetem után egy évet dolgozott mérnökként – talán érdemes megemlítenem, hogy Mérnöki Kamarai kitüntetéssel végzett az egyetemen. Szóval biztos, hogy nagyon jó mérnök lett volna, de neki nem ez volt az álma. Mindenáron pilóta akart lenni. Természetesen nekünk is megváltozott az életünk, hiszen miután bekerült a programba, a hétköznapjainkat külön kellett töltenünk. A szentendrei három hetes alapkiképzés és az NFTC magyarországi, Szolnokon végrehajtott első fázisa alatt is én végig Budapesten maradtam, hiszen ide kötött a munkám, a biztos állásom. Volt arról szó, hogy én is leköltözöm Szolnokra, de aztán megegyeztünk abban, hogy megvárjuk a szolnoki kiképzés végét. Hiszen csak akkor derült ki, hogy hol lesz a folytatás: Magyarországon, vagy Kanadában? A távolság a kapcsolatunkat nem változtatta meg.

Egyébként ti ketten mivel foglalkoztok egészen pontosan?

Kata: Én gyógytornászként diplomáztam és az elmúlt majdnem három évben a szakmámban dolgoztam a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház, Központi Rehabilitációs Osztályán.

Pityu és Dani mikor utazott ki Kanadába?

Andi: Augusztus 13-án reggel nyolc órakor volt a „nagy elválás". Ez természetesen nem volt könnyű. Főleg a család miatt. Hiszen bár Pityu édesapja is vadászpilóta, így a család tudja, hogy ez milyen nagy felelősséggel járó, nem mindig veszélytelen pálya. Szerencsére a fiúk október végén hazajöhettek, mivel befejezték a kiképzési program első részét, a tíz hétig tartó nyelvtanfolyamot. Így néhány hetet együtt tölthettünk, amibe beleesett a karácsony és az újév is.

Kata: Sajnos hamar elteltek ezek a napok, január 3-án már indultak is vissza. De szerencsére hamarosan ismét együtt leszünk, immár Kanadában.

Beszéljünk most az augusztustól októberig tartó időszakról, Hogyan viseltétek egyedül ezeket a hónapokat?

Andi: Az első pár hét volt nagyon rossz, mikor arra ébredtem fel, hogy nincs mellettem. Szerencsére a munkatársak és a barátok nagyon sokat segítettek, hogy könnyebb legyen. Programokat szerveztek nekem, és mindig volt velem valaki, hogy ne érezzem magam egyedül. Bent a munkahelyemen pedig próbáltam minél több munkát elvállalni, csak hogy ne legyen egy perc szünet sem, így vettem részt a Bevetési Irány 2009 gyakorlaton is. A sportrepülő egyesületnek pedig van egy, aki rendszeresen eljár roncskutatásokra is. Õt elkísértem a közelmúltban egy kiemelésre, mert amúgy is érdekel a régészet.

Kata: Természetesen én is nagyon nehezen viseltem azt a két hónapot. Nem volt könnyű, hisz amióta egy párt alkotunk,  ennyit soha nem kellett külön lennünk! Nehéz volt. De mostanáig dolgoztam, ami azért szerencsére eléggé lefoglalt, aztán mellettem volt a családom és mellettem voltak a barátok, akik azért igyekezték könnyíteni a helyzetem, kicsit többször utaztam haza Szombathelyre, elvállaltam olyan munkahelyi dolgokat is, amiket egyébként nem szoktam.

E két hónap alatt hogyan tartottátok a kapcsolatot a fiúkkal?

Andi: Szerencsére minden nap tudtunk az interneten keresztül beszélgetni, úgy, hogy közben még láttuk is egymást. Ez fantasztikus dolog, hiszen így tényleg sokkal elviselhetőbb volt a több ezer kilométeres távolság.

Kata: Akárcsak Andiék, mi is az interneten keresztül tartottuk egymással a kapcsolatot. Aztán, ha valami miatt nem működött a világháló, még mindig ott volt az sms.

Gondolom, életetek egyik legnagyobb élménye lesz a kanadai út. Hogyan tudtok az NFTC-programban részt vevő pilótajelöltek után utazni?

Andi: Valóban nagyon várom már az utazást, amelyet a HM Fejlesztési és Logisztikai Ügynökségen keresztül kellett elintéznünk, de nagy segítséget nyújtott az a hölgy is, aki Kanadában foglalkozik a fiúk és a mi ügyes-bajos dolgainkkal. Idehaza egyébként még az MH Összhaderőnemi Parancsnokság Repülőfelkészítési Osztálya is minden segítséget megadott nekünk, nem volt olyan felmerülő probléma, amit ne tudtak volna néhány „pillanat" alatt elintézni.

Kata: Frankfurt és Calgary érintésével utazunk Regina-ba. Szerencsére a Magyar Honvédség támogatja, hogy a vadászpilóta-jelöltek egy közvetlen
hozzátartozója – felesége, vagy élettársa – kiutazhasson és családként együtt
lehessünk. Erre egyébként, ha jól tudom az egy évet meghaladó külföldi katonai szolgálatot teljesítő katonák családjainak is van lehetőségük.

Terveztetek előre valamilyen programot?

Andi: Hát ez még nagyon a jövő zenéje. Úgy vélem, hogy sok mindenre lesz kinn lehetőség. Én magam természetesen nyelveket szeretnék tanulni, emellett – ha jól tudom – lehetőség van különféle karitatív munkák végzésére is.

Kata: Csak akkor tervezek véglegesen, ha már kinn leszek. Mindenesetre az biztos, hogy szeretnék angolul és franciául is tanulni. Aztán persze, a munkavállalástól sem riadok vissza.

Milyennek képzelitek Kanadát?

Andi: Mindenek előtt nagyon hidegnek! Tudom, hogy ez eléggé buta válasz, de ha belegondolok, hogy Kanadában nem ritka a mínusz 55 fokos hideg sem, hát beleborsózik a hátam. Mindezek ellenére próbálom pozitívan szemlélni a kérdést, már csak azért is, mert én nagyon szeretem a telet. Természetesen nagyon kíváncsi vagyok a kanadai életre, hiszen az előző turnusokban résztvevő pilótajelöltek nagyon sok fotót küldtek haza.

Kata: Kanadát elsősorban hidegnek és gyönyörűnek képzelem. Emellett pedig szerintem nyugodtabbak az emberek, mint nálunk, s rendezettebb az élet. Aztán majd meglátjuk, hogy milyen a valóság…