Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

Csapatjátékosnak lenni….

Szöveg: Tabiné Darabos Anna |  2008. október 29. 7:08

Nem gondoltam volna, hogy első, élő focimeccsemet éppen Koszovóban fogom végignézni. Bevallom, hogy soha nem rajongtam a futballért. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is nagyon értek hozzá, ezért egy kicsit bajban voltam, hogy éppen nekem kell tudósítanom róla.

Kicsit úgy vagyok ezzel a sporttal, mint ahogyan a vicc is mondja:
„Huszonkét „lüke" ember rohangál a pályán. Ha szeretik a labdát, miért adják el, ha meg nem szeretik, akkor miért futnak utána?"Aztán magamnak is meglepetést okoztam azzal, hogy egész jól éreztem magam. Sőt, még „szakmai" instrukciókat is ordítottam tőlem szokatlan módon, olyanokat, mint: „fuss, passzold le, rúgd már be, gyerünk", meg ehhez hasonlókat. Gondolom, hatalmasat lendítettem ezzel a játék színvonalán…

A meccs helyszínén, a dakovicai futballstadionban (ne túlozzunk, focipályán) nem volt lehetőségem túl sokat beszélgetni Tóth Sándor hadnaggyal, a KFOR MNTF-W nemzetközi válogatottjának egyetlen magyar tagjával, mert bár ugyan a második félidő közepe táján átadta a játék jogát egy csapattársának, a partvonalon ülve, szeme továbbra is állandóan a pályát fürkészte. Már akkor elhatároztam, hogy a mérkőzésről írott híradáson kívül egy személyesebb riportot is készítek vele. A mai napon nyugodt, irodai körülmények között beszélgettünk a sport szeretetéről, munkáról, és a jövőbeli tervekről.

1595881255
- Sanyi! Amikor fociztál a pályán, számomra – a játékon kívül – csak az volt fontos, hogy egyetlen honfitársunkként te képviseled Magyarországot és a Magyar Honvédséget a KFOR MNTF-W csapatában. A teljességhez hozzátartozik az is, hogy megkérdezzem, otthon melyik alakulattól jöttél, és mivel foglalkozol?

– Debreceni katona vagyok. A MH 5. Bocskai István Lövészdandárnál szolgálok az 1. lövészzászlóalj 2. század 2. szakasz szakaszparancsnokaként. A ZMNE Kossuth Lajos Hadtudományi Karon 2007-ben végzett tanulmányaim befejeztével kerültem a dandárhoz. Most meg itt vagyok Koszovóban. Ez az első misszióm.

– Jól érzed magad?

– Jól. Nagyon sok élményem van, és remélem, hogy még lesz is. Jó a közösség, nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Huszonnégy beosztottam van, akiknek a mindennapi ügyes bajos dolgait és természetesen a munkával kapcsolatos feladatait is koordinálnom kell. Bevallom, hogy vannak nehézségek, előfordulnak problémák is. Megoldásuk nagy felelősséggel jár és odafigyelést igényel, hiszen emberekről van szó. De élvezem.

– „Teher alatt nő a pálma", ezt szokták mondani. Fiatal vagy, 23 éves. És „híres". Az olasz sportlapok tele vannak a focimeccsen készült csapatképpel és hírrel. A helyi albán lapok is tudósítottak az eseményről. Örülsz?


Nagyon jó érzés. Nem akarom elismételni mindazt, amit már korábban elmondtam, de hatalmas élmény volt számomra nemzetközi csapatban játszani, és olyan dolgokat tanulni, amelyekből a későbbiekben profitálhatok, mint futballista. Mindezek mellett nagyon jó és hasznos tapasztalatokat szereztem azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet és kell beilleszkedni egy ismeretlen közösségbe és bizonyítani a rátermettséget, hogyan lehet alkalmazkodni, és hogyan kell csapatjátékosként küzdeni.

– Nehéz volt?

– Ami a focit, mint játékot illeti, nem. Óvodás korom óta görgetem a labdát, valahogy már a kezdetekkor megfogott. Nem volt családi indíttatásom, senki sem focizott előttem. Magam sem értem, hogyan alakult így.

– Milyen csapatoknál játszottál eddig?

– Kezdetben a nyíregyházi SPARTACUS első osztályú ifi csapatának voltam a tagja. Gimnazista voltam, amikor egy térdsérülés miatt le kellett állnom. Hosszú idő volt a gyógyulás. Aztán meg döntenem kellett: tanulás vagy sport?

– Mit választottál?

– A tanulást. Aztán persze visszatért az életembe a foci is. A katonai főiskolán tagja voltam a suli csapatának. A debreceni kispályás csapatot is erősítem. Legjobb eredményünk egy nemzetközi első hely, amit a virágkarnevál programsorozatának keretében megrendezett focitornán értünk el. Aztán itt van a mostani koszovói mérkőzés.

– Jó is, hogy szóba hoztad. A kollégáid a lelátóról szurkoltak, bár szerintem a „Fradi meccsek" hangulatán felnőtt társaság lehetett volna egy kicsit hangosabb is. Láttad, hogy a spanyol kollégák mit műveltek? Tiszta fieszta hangulat volt.

– Igen, talán lehettek volna egy kicsit zajosabbak, de nekem az volt a fontosabb, hogy ott voltak a haverok. „Pusi" – vagyis Puskás István főtörzsőrmester – szervezte a szurkolótábort. Nagyon sokat jelentett számomra a jelenlétük és a támogatásuk. Ezúton is köszönöm nekik, hogy mellettem álltak, hogy buzdítottak, és külön köszönöm főnökömnek, Bolla Zsolt főhadnagynak, hogy teljes mértékig támogatta részvételemet az edzéseken és a mérkőzésen.

– Mesélj valamit a csapatról. Barátok lettetek?

– Azok talán nem, de jó ismerősként köszöntjük egymást, ha találkozunk. Ez a csapat alapvetően olaszokból állt, és bizonyítani kellett ahhoz, hogy elfogadjanak.

– Hogy érzed? Elfogadtak?

– Azonnal természetesen nem. A technikai tudás mellett elsősorban azt kellett bebizonyítani, hogy tudok igazi csapatjátékosként dolgozni, elfogadni az edzői instrukciókat és döntéseket, vagyis nem „önzőzni".

– Ennek ékes példáját adtad a mérkőzésen. Gólhelyzetben voltál. Berúghattad volna a csapat első gólját. Mégis passzoltál a tőled szinte csak centiméterekre álló olasz kollégának. Hozzáteszem a passz elég bravúrosra sikerült, csak úgy lazán, sarokkal. Miért tetted?

– Igen, talán bement volna, ha rárúgom. Akkor és ott azonban úgy ítéltem meg, hogy az átadással biztosabb helyzetbe hozom a csapatot, már ami a gólszerzés lehetőségét illeti. Rosszabb pozíciónak éreztem a sajátomat, és akkor azonnal kellett döntenem. Be is jött. Nem bánom, így volt jó. Éppen ezek az „önzetlen" tettek, a csapattársak támogatása és helyzetbe hozása segített abban, hogy a csapat befogadjon, és teljes értékű játékos lehessek. Azért egy dolgot egy kicsit sajnáltam. Én mindig is csatár voltam, de most középpályás posztot kaptam, ráadásul pont az ellenkező oldalon, mint ami a „lateralitásomnak" megfelelt volna. Elfogadtam, mert ez is hozzátartozik a csapatjátékhoz.

– Mi a véleményed a helyiek, az albán veterán Vellaznimi csapatáról?

– Nagyon jó csapat volt. Technikás, gyors, és összeszokott. Rutinosan játszottak, kezdetben visszafogottan, de az első félidőben kitapasztalták minden gyenge pontunkat. A második félidőben aztán megmutatták a tudásukat. Pillanatok alatt felhozták az eredményt. Különleges élmény volt velük küzdeni.

– Mint minden egyéb, lassan ez az esemény is csak egy emlék lesz a sok közül. Mivel töltöd munka után a

1595881256
szabadidőt?

– Tanulom az angolt, mert szeretném letenni a felsőfokú nyelvvizsgát. Jut időm a sportolásra is, a táborban egész jók a lehetőségek. A műfüves focipálya például egészen kitűnő.

– Csodálkoztam volna, ha nem hozod szóba. Így, ha már focival kezdtünk és focival folytattuk, fejezzük is be azzal. Van- e, lesz-e folytatás?

– A nemzetközi csapat egyelőre feloszlott, de remélem, hogy lesz még alkalmunk játszani. Most, a magyar nemzeti nap alkalmából lesznek sportversenyek és focimeccsek, amiken játszom. Vannak elképzeléseim, amelyeket szeretnék majd megvalósítani, természetesen a labdával kapcsolatosak. Egyelőre keresem azokat a személyeket, akik a megvalósításban segítségemre lehetnek.

– Mi az, ami hiányzik? Tudsz egyáltalán valami kicsi, egészen icipici rosszat is mondani?

– A kaja. Az nem ízlik. Lehetne jobb, magyarosabb, ízesebb. Jó lenne, ha a hal nem pislogna a tányéron, és sütés előtt levenné valaki a pikkelyeit. De azért köszönöm, nagyon jól vagyok.

– Akkor, mivel ebéd előtt vagyunk, stílusosan: Jó étvágyat kívánok!