„Mamma mia”

A koszovói Pecben, a Multinational Task Force West Villaggio Italia táborában összesen tizennégyen szolgálunk magyar törzstisztek. Tudom, hogy mindenki másképpen éli meg az itt eltöltött hónapokat, de egy dolog biztos: az idő kereke könyörtelenül forog, soha nem áll le. Egy pillanat alatt emlékké lesz minden, amit ma még jelennek hiszünk. Hol gyorsabbnak, hol lassabbnak érezzük az idő múlását, de mindennek vége lesz egyszer.

A magyar törzstisztek egyik csoportja, idén májusban kezdte meg szolgálatát Pecben, így hamarosan átadja helyét a következő váltásnak. Ennek a csoportnak a tagja Pauli András főtörzsőrmester, a MH 5. Bocskai István Lövészdandár Hódmezővásárhelyen települő 5/62 Lövészzászlóaljának hadműveleti tiszthelyettese. Külszolgálata során végzett munkája elismeréseként, elöljárói javaslatára, Agostino Biancafarina dandártáborok, az MNTF W parancsnoka írásbeli dicséretben és elismerő oklevélben részesítette. Ennek apropóján beszélgettünk.

– Nagyon örülök, és nagy megtiszteltetésnek érzem. Igazi meglepetés volt, hiszen nem tudtam róla. A medálparádé után éppen eligazításra siettem, amikor szóltak, hogy menjek be a hadműveleti főnökhöz, mert beszélni akar velem. Akkor kaptam meg ezt a szép díszes oklevelet. Később Biancafarina tábornok úr személyesen is gratulált. Szóhoz sem jutottam.

– Azért az elismerésedhez az is hozzátartozik, hogy a teljesítményértékelésed is a legmagasabb szintű, „outstanding" minősítést kapta. Kiemelték benne nem csak a szakmai hozzáértésedet, hanem az emberi hozzáállásodat is. Melyiknek örülsz jobban?

– Annak a mondatnak, amit a közvetlen főnököm, Gianpaolo Bellini őrnagy, a Tactical Operation Center vezetője mondott: „Ha újra kellene választanom, hogy kivel dolgozom együtt, akkor ön, András benne lenne a csapatomban."

– Bandi! Ismerlek már hosszú évek óta. Közvetlen kollégák is voltunk Hódmezővásárhelyen. Ez most nem kérdés, hanem megállapítás: téged szeretnek az emberek. Mit teszel, mit tettél, ami miatt, ha végigmész a táboron, nem győzöd szorongatni a feléd nyújtott üdvözlő kezeket?

– Direkt módon semmit. Én ilyen vagyok. Nagyon fontosak számomra az emberi kapcsolatok és minden lehetséges módon igyekszem azokat ápolni. Azért kezdtem el olaszul tanulni, hogy megtiszteljem a kollégáimat azzal, hogy saját nyelvükön szólok hozzájuk. Szép lassan egyre többet megértettem a nyelvből, és éreztem, hogy ezáltal egyre közelebb kerülök hozzájuk. Én is tanítottam őket magyarul.

– Azért ez a sok ismerős, barát nem mind a kollégád?!

– Persze, hogy nem. De amikor a közvetlenül velem dolgozó társam meghívott különböző rendezvényekre, mindig elmentem és nem voltam rest ismerkedni, új kapcsolatokat kialakítani. Ezáltal pedig újabb és újabb ismerősökre találtam. Teljesen megváltozott a véleményem az olaszokról. Nagyon kedvelem őket.

– Õk is téged. Ez látható és érezhető. Beszéljünk egy kicsit a munkáról is. Mi volt a dolgod?

– Watch keeper beosztásban dolgoztam, a Tactical Operation Centerben. Hogy közérthetőbb legyen, feladataim közé tartozott a többnemzetiségű dandár felelősségi területéről érkező információk fogadása, feldolgozása, értékelése; jelentések készítése és küldése; térképek naprakész vezetése és kapcsolattartás az alárendelt alegységekkel, vagyis a Task Force-okkal.

– Minden, amit felsoroltál, azt sugallja számomra, hogy nagyon észnél kellett lenned a nap minden pillanatában. Volt olyan pillanat, amikor „bizonytalannak" érezted magad?

– A kiérkezés után, amikor a feladatokat vettem át az előző kollégától. Nagyon sok információt öntöttek rám egyszerre. Aztán eljött az idő, amikor már önállóan kellett szolgálatba lépnem. Emlékszem, vasárnap délelőtt volt. Ahogy az olaszok mondják: Mamma Mia! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak napközben voltam egyedül, éjszaka mindig ketten adtuk a szolgálatot, egy tiszt és egy tiszthelyettes. Nekem szlovén kollégám volt. Kölcsönösen segítettük egymást. Egy hónap múlva már teljesen gördülékenyen ment a dolog. Amit nehéz volt megszokni, az a három műszakos munkarend. Nem szellemileg, inkább fizikailag.

– Apropó, ha már szóba hoztad a fizikai terhelést. Nem szokásom az udvarlás, de jól nézel ki. Aki régen találkozott veled utoljára, nem ismerne meg!

– A fizikai állapotommal kapcsolatban már korábban tettem lépéseket. Az elhatározásomat, hogy leadom a felesleges kilóimat, ugyanolyan komolyan vettem, mint mindent az életemben. Kitűztem egy célt, és minden eszközzel küzdöttem, de leginkább sok mozgással azért, hogy elérjem. Sikerült. Nem ülhetek a babérjaimon, ezért a testmozgást itt sem hagytam abba. Leginkább futok. Hely van bőven és szerencsére a munka után mindig tudtam időt szakítani rá.

– Most nem mondom, hogy irigyellek. Pedig de!! Honnan van ennyi energiád?

– Nekem sok minden erőt ad. A munka, az emberi kapcsolataim, és elsősorban a családom.

– Szép családod van. Feleség, két gyönyörű gyermek. Végtelenül tiszteled a szüleidet. Szeretem, amikor róluk beszélsz. Nem hiányzol nekik?

– Dehogynem! Õk is nekem, de nagyon! Fatime, a feleségem szintén katona, így azt hiszem, hogy a munkám elfogadásával nincs gond. Tiszteli a hozzáállásomat, és maximálisan támogat mindenben. Távollétem a gyerekek szempontjából a legnehezebb. Kislányom, Réka nemrég múlt egy éves, ő talán még nem igazán fogja föl, hogy hol vagyok. Nagyon figyelünk arra, hogy ne felejtsen el, és mindent megteszünk azért, hogy frissen tartsuk az emlékeit az apukájával kapcsolatban. Bence fiam öt éves. Neki már nehezebb. Van már úgynevezett időérzéke, de természetesen azt nem tudja értelmezni, hogy mennyi idő az a hat hónap. Csak annyit érez, hogy nagyon hosszú. Érzékenyebb egy kicsit, sírósabb. Nagyon hiányoznak. Szerencsés vagyok, mert csakúgy, mint a szüleim, a feleségem családja részéről is élvezzük a teljes elfogadást és szeretet. Egy ember életében ez a legfontosabb.

– Mit fogsz otthon mesélni a missziódról, ha megkérdezik, milyen volt?

– Csupa jót. Nagyon jó tapasztalatszerzés volt, sokat tanultam. Különösen az angol tudásom fejlődött sokat. Voltam már korábban a balkánon, de ez az első egyéni beosztásom. Teljesen más szempontból tudom értékelni az itt eltöltött időt, mint korábban a pristinai fél évet.

– Jövőbeli terveid?

– Kedvet kaptam az olasz nyelvhez, szeretném tovább tanulni. Ez a gyerekek szempontjából is hasznos lehet a későbbiekben. Rengeteg személyes meghívásom van az olasz barátaimtól, remélem, hogy sikerül a családdal nem csak látogatást tenni hozzájuk, hanem én is fogadhatom őket Magyarországon. A keresetemnek is meg van már a helye. Saját ház-ez az álmunk. Rengeteg van még, soroljam?

– Ne! Inkább valósítsd meg. Szívből kívánom, hogy sikerüljön. Csak még egy kérdés: visszajönnél ide?

– Nagyon szívesen. Bármikor, ugyanebbe a beosztásba, de akár másikba is. Az ember életében mindig vannak dolgok, amik hiányoznak. Most hiányzik a családom, de tudom, hogy amikor már otthon leszek, egy kicsit hiányozni fog az itteni munka, az itteni élet. Jó lesz visszagondolni mindenre.

– Hány napod van még hátra?

– November elején megyek haza végleg. Még van pár napom…

– Csak egyetlen humoros mozzanatot mesélj el, ami munka során esett meg veled.

– Nem tudom, hogy humoros-e, mert én csak utólag tudtam szórakozni rajta. Szolgálatban voltam. Hajnali öt óra volt, a lehető legnagyobb csönd. Hirtelen éles telefonberregés vert felbambulós töprengésemből. Egy ezredes volt a vonal másik oldalán Pristinából. Kedvesen megérdeklődte, hogy vagyok, egy kicsit csevegtünk. Majd megkérdezte: „Reggel öt óra van? Igen Uram. – feleltem, gondolván, hogy talán otthon felejtette az óráját. Nos, ha Önnél is reggel öt óra van, akkor aktiválja a magyar zászlóaljat!" Egy kicsit ideges lettem. Szerinted pont akkor volt a közelemben papír és toll? Hát nem. De megvárta türelmesen, amíg kerítek.

– És aktiváltad őket?

– Naná!