Egy bűnös háború sajátos magyar jelképe

Budapest VII. kerületében, a Bethlen Gábor téren avatták fel pénteken délután a magyar zsidó munkaszolgálatosok emlékművét, amelyet Baráz Tamás szobrászművész és munkatársai készítettek. A rendezvényen részt vett Mandur László, az Országgyűlés alelnöke és dr. Szekeres Imre honvédelmi miniszter is.

A megemlékezés kezdetén Zelk Zoltán szavaival elevenítették fel a II. Világháborúban elesettek tragikus sorsát, majd Bálint András Kossuth-díjas színművész előadta Radnóti Miklós Töredék című versét.

A honvédelmi miniszter hozzátette: a műszaki feladatokat ellátó, sokszor aknákat puszta kézzel felszedő, nem egyszer egyenruhájuktól is megfosztott munkaszolgálatosokat megfelelő ellátás, felszerelés és védelem nélkül, a brutális bánásmódra kifejezetten felbíztatott őreik kényének-kedvének kitéve küldték az első vonalba. S velük szemben minden megengedett volt. Az 1942-ben, a keleti frontra küldött mintegy ötvenezer munkaszolgálatos közül alig hat-hétezren tértek vissza. Volt, aki a mostoha körülmények miatt halt meg, volt, aki a kínzásokba, volt, aki a legalizált gyilkosságok áldozata lett, illetve volt, aki a Nyugat felé induló halálmenetekben vesztette életét.

– Nem az ellenség, hanem saját kísérőik, saját honfitársaik pusztították el őket. És a Magyar Királyi Honvédség, amelynek tagjai büszkék voltak a tiszti becsület, a szabályok és a katonai hierarchia iránti tiszteletükre, a Ludovika Akadémia magas szintű képzésére, nem akadályozta meg, hanem éppen hogy ösztönözte az embertelenség eluralkodását, lemoshatatlan foltot ejtve a honvédegyenruha becsületén – mondta Szekeres Imre, majd arról beszélt, hogy a munkaszolgálatosok túlnyomó többsége zsidó volt, ugyanakkor különféle szekták tagjai, politikailag megbízhatatlanok, vagyis, ahogy ma mondanánk, másként gondolkodók is voltak soraikban.

A honvédelmi tárca vezetője hangsúlyozta: a munkásszolgálat intézménye okkal vált egy bűnös háború sajátos magyar jelképévé. Egy olyan háborúé, amit az emberiség, a humánum és a civilizáció ellen vívtak a tengelyhatalmak.

– A munkásszolgálatosok okkal érezhették, hogy hazájuk tagadta meg őket. De ez nem így volt! A haza nem tagad meg senkit! Hiszen akadtak emberek abban a borzalmas korszakban is, akik segíteni igyekeztek. A kegyetlenkedők, mondjuk ki: a gyilkosok, az érzéketlenek, a közönyösek mellett akadtak emberséges, tisztességes tisztek, tiszthelyettesek akik a fronton is és a hátországban is könnyíteni igyekeztek a kiszolgáltatottak sorsán – fogalmazott Szekeres Imre, külön kiemelve Nagybaczoni Nagy Vilmos egykori honvédelmi miniszter nevét, akit segítőkészsége miatt le is váltottak funkciójából, ám később Jad Vashem éremmel ismerték el tevékenységét.

– Tény, hogy ők voltak kisebbségben, és az is tény, hogy erőfeszítéseik csak csekély eredménnyel jártak. De minden látszat ellenére ők jelentették akkor a hazát, a Magyar Honvédséget. És nem az a vezérkar, nem az a politikai vezetés, nem az a politikai rendszer, amely a frontra küldte a megtagadott, eleve pusztulásra szánt katonákat – zárta beszédét a honvédelmi miniszter.

Szepesi György hozzátette: volt két olyan parancsnokuk, akik emberségesen bántak a foglyokkal. Mindketten a Vajdaságból származtak, s talán onnan hozták magukkal azt az emberséget, hogy az ukrajnai halálmezőktől, a visszavonulásig együtt maradhatott a század és ebből a századból nem pusztult el senki.

– Az én életemet egy házaspárnak és négy gyermekének köszönhetem. 1944. karácsony estéjén Kocsis Gábor és felesége, Mária asszony a Munkácsi Mihály utca 23-as számú házban befogadott engem egy sorstársammal együtt. Egy garázsban helyeztek el bennünket, és egészen a felszabadulásig, január 16-ig naponta hozták be a meleg ételt és a vizet. Úgy láttak el bennünket, mintha mi is a gyermekeik lennénk – mondta Szepesi György, majd arról beszélt, hogy azért vállalta el ezt a szokatlan gyászbeszédet, mert hordja magával azt a dokumentumot, amelyet minden holocaust tagadónak minden nap meg kellene mutatni. Erre vésték fel, német precizitással, hogy ölték meg az apját, hogyan vitték el a munkaszolgálatból az egyik táborba, ahol életét vesztette.

– Most, amikor itt állok, és csak rá tudok gondolni. Õrá és a többi áldozatra, mindazokra, akik ott vesztek el, vagy az ukrajnai hómezőkön, vagy a németországi koncentrációs táborokban. Búcsúzom én is, és a búcsúbeszédem az utolsó nyilvános közszereplésem. Apámmal pedig, talán valamikor, odafenn újra találkozom – mondta Szepesi György.

– A mérhetetlen pusztításért, szenvedésért és veszteségért nem háríthatjuk kizárólag másokra a felelősséget. Elődeink nagy részre benne volt. A hiú reményeket keltő revíziós demagógia, a felszított fajgyűlölet hatására, országunk önként lépett be a háborúba. Nem hallhatva a józan véleményekre és nem számolva a következményekkel. Ne legyenek illúzióink: a pusztulás előidézői és áldozatai egyaránt magyarok voltak – mondta a főpolgármester-helyettes.

Horváth Csaba hozzátette: az elégtétel, hogy a Magyar Honvédség katonái ma itt állnak az emlékműnél, tisztelegve az áldozatok emlékei előtt. S ezek a katonák, akik a világ válsággócaiban teljesítenek szolgálatot, átérzik, mit jelent védtelennek lenni az ellenséggel szemben.

– Legyen ez az emlékmű lelkiismeretünk ébren tartója, álljon itt, örök mementóként arra figyelmeztetve bennünket, hogy a végletesen megosztott, gyűlöletre uszított nemzet, tömeges öngyilkosságra, nemzetrontásra képes. Sajnos a 21. század első évtizedében ma is naponta kell, hogy eszünkbe jusson: vétkesek között cinkos, aki néma – emelte ki a főpolgármester-helyettes.

– Gondoljunk azokra, akik a rettenet idején halálra szánt bajtársaink életének megmentéséért áldozták erejüket, energiájukat. És hajlandók voltak a végsőkig mindenre azért, hogy a nekik szánt halálból őket megmentsék. Õrájuk vonatkozik az ősi zsidó tanítás: minden nép és minden nemzet igaz embere számára ott van az öröklét áldása. Ezzel az áldással és kegyelettel gondolunk reájuk. Mérhetetlen gyásszal, könnyel, fájdalomra, emlékezünk azokra, akik e rettenetnek áldozatai lettek – mondta ez egykori főrabbi.

Az ünnepség végén a megemlékezők elhelyezték az emlékműnél a kegyelet szimbólumait, majd a rendezvény az Il Silentio taktusaival ért véget.

További képek:

Fotó: Galovtsik Gábor