„Mikor felléptünk, szinte a csillárról lógtak az emberek”

Hogyan emlékszik vissza a Művészegyüttes megalakulására?

1949-ben a Petőfi Akadémia hallgatója voltam. Az akkori honvédelmi miniszter, Farkas Mihály úgy rendelkezett, hogy az Alekszandrov Együttes mintájára alapítsák meg a Honvéd Művészegyüttes ének-, zene- és tánckarát, amelynek élére Kabán Béla századost nevezték ki. A tánckar Szabó Iván szobrászművész vezetésével már ősztől működött, aki egyébként zseniális néprajzkutató és nagyszerű ember is volt egyben. Az előéletemhez hozzátartozik, hogy részt vettem az ellenállási mozgalomban. Önként jelentkeztem az új magyar hadseregbe, sőt, szervezője is voltam alig húsz évesen Pesten. Egyszer Ausztriába menet fegyveres tűzharcba is keveredtünk a fasisztákkal, és úgy maradtunk életben, hogy a tavarisok nem messze tőlünk felfigyeltek a lövöldözésre, és fölöttünk lőtték az ellenséget. Két sebesültünk volt mindössze. Ezután nevelőtiszti tanfolyamra küldtek Pápára, ott találkoztam Csémy Károllyal, a későbbi vezérkari főnökkel, vezérezredessel és Oláh István későbbi honvédelmi miniszterrel, mindkettőjükkel barátságot kötöttünk. Az ottani kulturális brigád vezetője Tóth Lajos főhadnagy, operaénekes volt. Minden hétvégén előadást tartottunk Pápa lakosságának – volt köztünk színész, énekes, zenész, így nem volt nehéz összeállítani egy-egy műsort. Én hat éves koromtól hegedülni tanultam, így Pápán játszottam is, és Ambrus Mihály kollégámmal – aki később a Honvéd Együttes tagja lett – együtt énekeltünk, Czifra György pedig zongorán kísért minket. Miután 1948-ban a Petőfi Akadémiára kerültem, gyakran kisegítettem Kabán Bélát: ha épp nem ért rá, én vezettem a kórust a Híradótiszti iskolában. A hadseregben tehát a karnagyi tevékenységem itt kezdődött. Aztán, miután Kabán Béla megkapta a parancsot a Honvéd Együttes megalakítására, megkérdezte, lennék-e a tagja. Természetesen igent mondtam. Február elején a volt Tiszti házban kijelöltek egy termet az együttesnek, majd gyorsan megindult a szervezés, és a hadseregben közzé tették a felhívást, hogy akinek jó hangja van, jelentkezzen meghallgatásra. 

Sokan jelentkeztek?

Nagyon sokan! Közülük húszat fel is vettünk. Aztán március elsejétől jöttek civilek is, ekkor lépett be Ilosfalvy Róbert, Réti József, valamint Jámbor Mihály, és még nagyon sokan.

Ekkoriban milyen volt a hadsereg súlya? Változott a Honvéd Együttes megalakulásával a társadalmi megítélése?

Feltétlenül erősödött a népszerűsége, bár egyébként is rendkívül nagy volt a sereg tekintélye: hadra fogható, erős hadsereg volt az. A második pultnál ült Kovács Dénes hegedűművész, aki aztán a Zeneakadémia rektora lett; a brácsa szólamában ült Kertész István, aki a világ egyik legnagyobb karmesterévé vált. Az ország zenei életének egyik meghatározó testülete lettünk. Mikor az Erkel Színházban felléptünk, szinte a csillárról lógtak az emberek. Óriási tömeg előtt hatalmas sikerrel szerepeltünk, ahogyan utána május elsején a Hősök terén is.

Milyen művek kerültek a repertoárba?

Elsősorban kórusműveket kezdtünk tanulni. Az egyik kedvencünk a Kalinka volt, aminek Ilosfavy Róbert énekelte a szólóját. Van erről egy kedves anekdota is: a dal szövege „Hej rózsa, de szegfű, de szép tulipán", a következő sor pedig úgy szól: „Hej rózsa, de szegfű de szép nefelejcs". Ilosfalvy összekeverte a szöveget, és a színpadon azt énekelte: „Hej rózsa, de szegfű, de szép tulilejcs!" Óriási nevetés volt, alig bírtuk folytatni az előadást. Ettől kezdve a hibát tulilejcsnek neveztük. Az állandó szolfézstanulás következtében a zeneirodalom minden területén otthon voltunk, az operától kezdve a madrigálokon keresztül a gregorián énekig és a nemesebb könnyűzenéig. Alekszandrov mondta egy alkalommal, hogy a Honvéd Együttes jobb, mint az ő együttesük (Az Alekszandrov-kórus az Orosz Hadsereg kórusa – a szerk.), mert amit ők százharmincan adnak elő, azt a Honvéd Együttes hetvennégy fővel meg tudja csinálni, ráadásul az Alekszandrov nem tudott acapellát énekelni. Valóban, mi Bartókot, Kodályt, madrigálokat, a világ legjobbjait énekeltük! Sok katonadalt is énekeltünk, többnyire akkor még szovjet dalokat, és meg kell hogy mondjam, sok jó volt köztük. Így alakult a repertoár. Kodály Zoltán műveit sokáig maga a komponista jelenlétében adtuk elő – nagyon szerette az énekkart! Miután Kabán Béla után a miniszter Vásárhelyi Zoltánt jelölte az énekkar vezetőjének, Bartók műveit adtuk elő, mivel ő annak idején még a nagy zeneszerző előtt énekelte a híres Kecskeméti kórussal Bartók egynemű karait, valamint a legnehezebb acapella művet, az „Elmúlt Időkből" című dalt. Ebből a dalból politikai botrány is kerekedett a harmincas években, hiszen a szövegben az áll, hogy „Nincsen szerencsétlenebb a paraszt embernél" – az akkori kurzus ezt elítélte. 1955-ben Magyarországra érkezett az Alekszandrov Együttes és a Szvesnyikov kórus, akiknek előadtuk az „Ej, uhnyem" című dalt, amely nagyon nehéz, de csodálatos kórusmű. Később előadtuk a Zeneakadémián is Vass Lajos vezetővel. Frenetikus siker volt mindkét esetben. Óriási hangterjedelme volt a kórusnak, nagyon mélyen és nagyon magasan is tudtunk énekelni – voltak olyan tenoristáink, akiknek Carusóhoz lehet leginkább hasonlítani a hangját. Mikor vége lett ennek az előadásnak, másodpercekig néma csend volt, aztán kirobbant a taps.

Volt olyan mű a repertoárban, ami esetleg botrányt okozott?

A Hadsereg vezetése nem nézte jó szemmel, ha úgynevezett egyházi művet énekeltünk. Pedig ezek a zeneirodalom legcsodálatosabb művei és értékei.

Visszatérve egy kicsit korábbi időkre: ahogy említette, Kabán Béla után Vásárhelyi Zoltán került az énekkar élére. Ekkortól hogyan alakult az ön sorsa az Együttesnél?

Vásárhelyi Zoltán szólamvezetőnek nevezett ki, majd szolfézstanár lettem. Hét szolfézscsoport működött, minden kezdőt hozzám osztottak be.
Karnagy is voltam később, majd korrepetitor lettem.

Hamarosan elkezdtek koncertturnékra járni, hogyan emlékszik vissza ezekre az utakra?

Egész Magyarországot bejártuk. Főleg alakulatoknál jártunk, Békés megye, Debrecen, Győr, Szeged bázisain, de színházakban is szerepeltünk. Mikor Vásárhelyi Zoltán megalapította a nagy kórust, akkor a Zeneakadémián is felléptünk – ennek mindig országos híre volt, és az Akadémia minden alkalommal megtelt. Sokszor ismétlést követeltek a nézők, mert ilyen kórus nem volt még egy! Volt nálunk orvos, mérnök, operaénekes – nagyon vegyes társaság volt. Családi hangulatban teltek mindennapjaink, és ez a művészi munkában is megnyilatkozott.

1956 fordulópont volt az Együttes életben?

Sajnos igen. Kínába utaztunk vendégszereplésre szeptemberben. Még mielőtt elutaztunk volna, tízezer ember előtt énekeltük el a Nemzeti Múzeum előtt a Nemzeti Dalt. Ezek után elindultunk, és már Kínában voltunk mikor kitört a forradalom. A szereplést ugyan becsülettel teljesítettük, de nagyon aggódtunk mi van az otthoniakkal. A kínaiak felajánlották, hogy kezdjük elölről a turnét, mikor majd Magyarországon minden lecsillapodik. A szovjetek megszállták Budapestet (hallottuk a pletykát, hogy a szovjet katonák azt hitték, Szuezben vannak). Eközben közölték velünk, lépjünk fel Moszkvában, ám mi akkor már nagyon rossz lelkiállapotban voltunk, haza akartunk menni, és azt mondtuk, előbb hadd menjünk haza, majd visszajövünk. A vezetőség félreértett minket, és kérésünket úgy értelmezték, nem vagyunk hajlandóak fellépni. Pedig döntő többségünk csupán annyit mondott, most nem szeretnénk koncertet adni, később azonban igen. Végül hazajöhettünk, és emlékszem, a határon vetették le velünk a vörös csillagot, hogy nehogy bajunk essen. Aztán nem sokkal később az együttest megszüntették.
A zenekar egy negyede az Állami Hangversenyzenekarba ment, sokan az Operaházba vagy a Rádió énekkarába, volt, aki főiskolai tanárnak állt, vagy külföldre disszidált. Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Szabolcsi Bence, a zeneélet vezetői mind kiálltak mellettünk, de a vezetőség „bakancsfejű" volt.

Mit tudtak tenni, hogy újraszervezzék az Együttest?

Miután a fentebb említett nagy nevek kérése ellenére megszüntették az énekkart, Vass Lajos azt mondta nekem: „Sanyi, most segíts, ha tudsz!"- ugyanis nem csak a zenei életben voltam akkoriban aktív, hanem a politikában is: az együttes párttitkára, majd az egész Tiszti ház párttitkára is voltam rövid ideig, de soha nem akartam politikus lenni. Kádár Jánost 1942 óta ismertem: alig 17 évesen részt vettem egy nagy béketüntetésen a Petőfi szobornál, ahol a Horthy fasizmus pribékjei, rendőrök, csendőrök Horthy-szalámival (gumibottal – a szerk.) agyba-főbe vertek bennünket, majd akiket tudtak, bevittek az örsre. Utána ismertem meg Kádárt, és Kínában is találkoztam vele, mikor felléptünk. Miután megszüntették az Együttest, elmentem hozzá és megkértem, tegyen valamit, hogy e nemzeti érték, a világ legjobb férfikórusa, a világörökség része fennmaradhasson. Kádár János elküldött Aczél Györgyhöz, Kossa Istvánhoz és Kállai Gyulához tárgyalni, akiket végül sikerült meggyőznünk, és ugyan csak ötvenöt fővel, de visszavették a kórust. Aztán legközelebb a rendszerváltás előtt akarták megszüntetni az Együttest, ekkor ismét meglátogattam a vezetőket, Berecz Jánost, Grósz Károlyt, valamint Szombathelyi Ferenc vezérőrnagyot, a Pártközpont katonai tanácsadóját, akit nagyon rég ismertem, mivel ő volt korábban az egyik katonakórus kultúrtisztje… Azt mondtam nekik, hogy ha az együttest megszüntetik, akkor mi bizony azonnal értesítjük erről a Szabad Európa Rádiót. Szombathelyi azt mondta, erről szó sem lehet, így ismét megmaradt az együttes.

A rendszerváltás után is aktív maradt a Honvéd Együttes, és a mai napig számos fellépést vállal. A rendszerváltás után hogyan alakultak a felkérések?

Szerepeltünk többek között a Doni áldozatok ötven éves évfordulójának ünnepségén, az Õrezred kórusával pedig felléptünk a Mátyás Templomban Ladocsi Gáspár Püspök felkérésre, és jártunk külföldön is. A Hozsonna nevű katolikus énekgyűjteményből kijelölt dalokat adtuk elő, ami tulajdonképpen népdalok gyűjteménye. Mikor felléptünk, tisztázni akartam, én nem vagyok vallásos, de hitem van: hiszek a jóságban, a szeretetben. Egész életemben ahol tudtam, ott segítettem. A lakásunkon bújtattunk a szüleimmel szökött katonákat, zsidókat, kommunistákat, még papokat is. Ladocsi Gáspár püspök úr ekkor azt mondta: Sanyi bácsi, ez nekem elég. A karban huszonketten voltunk, velem együtt többen nem voltak vallásosak. A fellépés előtt azt mondtam a kórus tagjainak, helyettesítsék be Jézust azzal, akit a legjobban szeretnek – feleségükkel, apjukkal, anyjukkal, barátjukkal -,  és gondoljanak rá, miközben énekelnek. Olyan áhítattal adták elő a dalokat, hogy a püspökök külön megköszönték nekünk a csodás előadást. Háromszor voltunk a püspök kérésére Lourdes-ban is – nyolcvanan utaztunk ki, a buszon tanítottam meg a katonáknak a püspök által kijelölt dalokat a Hozsonnából.

Meg tudja mondani, hány tanítványa volt?

Több mint kétszázezer tanítványom volt. Sokszor mentem menetdalt tanítani az alapkiképzések helyszínére is. Minden egyes bevonuláskor két-három napig oktattam. A Budapesti Õrezred kórusát negyvenhét évig vezettem, az Egyesített Tiszti Iskolán, valamint a Bolyain tíz évig tanítottam menetdalokat, és tanítottam a Petőfi Akadémián, a Híradótiszti főiskolán, a tüzér technikusok kórusát pedig öt évig vezettem. Rengeteg tanítványom volt, akik ma kórustagként az Operában, az Állami vagy a Rádió énekkarában szerepelnek, de tanítványaim között volt Gregor József, Tarnai Gyula, Gulyás Dénes, Gerdesits Ferenc, B. Nagy János és még sokan mások is.

Találkozónkra hozott néhány régi Magyar Honvéd újságot, amelyben önről cikkeztek, valamint egy oklevelet, melyet a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem rektorától kapott. Zenei kitüntetést azonban még nem vehetett át, ezt fájlalja?

Természetesen. De hozzá kell tennem, a hadseregben sok elismerést és kitüntetést kaptam. Iváncsik Imre volt államtitkár tevékenységemért régebben felterjesztett karnagyi Liszt-díjra, de nem kaptam meg. Sipos Gábor ezredes szintén felterjesztett Liszt-díjra, akkor sem kaptam meg. Mikor 80 éves lettem, ismét felterjesztettek, de nem kaptam meg a díjat. A daltanítás az életem, de mivel már a nyolcvanötödik életévemben vagyok, lehet, hogy már nem kapok zenei díjat.

Napjainkban is énekel, szinte soha nem pihen.

Két évvel ezelőtt énekelhettem a Honvéd Együttes kórusában – már nyolcvan éves korom felett. Nemrégen pedig Mahler Ezrek című szimfóniáját énekeltük Pécsett. Egy volt tanítványom viccesen azt mondta: „Tudod, hogy te vagy itt a leg?" Kérdeztem, mire gondol? Azt mondta: „Hát a legöregebb!"(nevet) A legfontosabb számomra az, hogy még mindig tanítok. A tiszthelyettes avatásra felkészítettem a csapatot az eskütételre Szentendrén, ragyogóan sikerült. Betanítottam a Szózatot is, és azt mondhatom, az is nagyszerűen sikerült.