„Volt, amikor csak hallgattam a csendet”

Ha tábori lelkésszel találkozom, bennem mindig felmerül a kérdés, így most neked is felteszem: melyik volt előbb az egyenruha, vagy a papi hivatás?

Ha a kronológiát nézem, akkor a papi hivatás volt előbb, ha viszont annak megvalósulását, akkor a katonaság. Hogy érthető legyek: amikor jelentkeztem kispapnak a teológiára, még a tanulmányaim megkezdése előtt, 1984-ben bevonultattak másfél éves sorkatonai szolgálatra a Lentiben található gépesített lövészezredhez. Vagyis az uniformist hamarabb ismertem meg, mint a reverendát. Akkoriban Fodor Lajos alezredes volt a laktanya parancsnoka, aki ma a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára. Azóta is nagyon sok olyan főtiszttel és tábornokkal találkoztam, akik akkoriban még fiatal hadnagyok és főhadnagyok voltak Lentiben. Aztán a sorkatonaság után következett a teológia, majd tíz év egyházmegyei szolgálat és 2000-ben ötvöztem a múltjaim részeit. A katonaságot és a papi hivatást mintegy összegyúrva, tábori lelkészként kezdtem el szolgálni a Magyar Honvédségben.

Az egyházmegyékben töltött egy évtized alatt merrefelé jártál?

Rengeteg helyen szolgáltam, többnyire az északi, észak-keleti országrészben, Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves megyékben. Hétszáz lelkes kis faluban és tízezres városokban egyaránt. Tíz év alatt kilenc helyen szolgáltam, szóval ez az időszak mozgalmas része volt az életemnek.

Mi volt a sok váltás oka?

Oda mentem, ahova éppen az egyházi elöljáróim küldtek.

Ugyanúgy, mint a Magyar Honvédségben, a katonák…

Pontosan. Éppen ezért én úgy gondolom, hogy egy tábori lelkésznek nagyon könnyű a beilleszkedés a Magyar Honvédség rendszerébe, hiszen nagyon jól ismer egy másik, hierarchikus szervezetet.

Miért döntöttél úgy, hogy tábori lelkész leszel?

Azt hiszem, egy kicsit talán mindig is benne volt a habitusomban a katonai életforma. Ráadásul az uniformis viselete sem állt távol tőlem. A sporttal sem volt gondom sohasem, már plébános koromban is jártam futni, amit az elején megcsodáltak az emberek, sőt egy kicsit talán meg is mosolyogtak. Aztán nem kellett fél évnek eltelnie ahhoz, hogy a falu, vagy éppen a város gyerekei követni kezdtek és rohangáltak utánam. A váltás oka azonban legfőképpen az volt, hogy én mindig is úgy gondoltam: az ember csinálja azt, amiben úgy érzi, a leghatékonyabban tud tevékenykedni. Életemnek az a szakasza is nagyon szép volt, nem akarom sem letagadni, sem pedig megtagadni. A plébános életnek voltak boldog pillanatai, sőt, nagyon sok boldog pillanatot éltem át. A mostani életem egy másfajta ritmust kíván tőlem, de ez is nagyon szép.

Említetted, hogy tíz éve vagy a Magyar Honvédség tábori lelkésze. Hogyan alakult a pályafutásod?

2000-ben Szolnokra kerültem, s eddigi tábori lelkészi pályafutásom tíz évéből kilencet ott töltöttem el. Hozzá kell tennem, hogy nagyon boldog kilenc évet. Szolnoknak akkor is és most is az a különlegessége, hogy igazi, „katonás" helyőrség, olyan alakulatok találhatók ott, melyek tevékenységei – legalábbis a civilek szemével nézve – a katonaság látványosabb oldalához tartoznak. Vannak ott helikopteresek, ejtőernyősök, és még sok minden, amiről az állampolgárok sokszor azt képzelik, hogy csak ez a katonaság. Emiatt pedig olyan fiatalember számára, mint én, aki szeret sportolni, mozogni, együtt lenni a katonákkal, Szolnok egy nagyon jó lehetőség volt. És ebből fakadt, hogy rengeteg olyan dolgot ki tudtam próbálni, ami sem civilként, sem pedig papként, soha az életben nem jutott volna az eszembe.

Mint például?

Az első volt az ejtőernyőzés. A történet úgy kezdődött, hogy nagyon jó viszonyban voltam az egyik, ejtőernyős beosztású parancsnokkal. Egy szolnoki ünnepségen, szinte csak megszokásból megkérdeztem tőle, hogy ő most fog-e ugrani? Azt felelte: nem, mert „nincsen úgy öltözve". De azonnal vissza is kérdezett, hogy én ugrok-e? Erre én azt válaszoltam, hogy ezen én még nem gondolkodtam, de ha már megemlítette, akkor lehetne róla szó. Aztán rövid utánjárás után megkaptam a szükséges engedélyeket, megszereztem az orvosi alkalmasságit is és egy fél éven belül már a gép fedélzetén voltam és ugrottam. Eddig nyolcvanhárom ugrásom van.

Mostanában is ugrasz még?

Sajnos manapság már nincsen erre lehetőségem, mert Szolnokról új beosztásba kerültem, s így a Tisza-parti városba, most már csak mint meghívott vendég térek vissza. De talán a jövőben lesz még alkalom arra, hogy ugorjak.

Amikor Afganisztánban teljesítettem szolgálatot, úgy alakultak a körülmények, hogy az amerikaiak által szervezett C-IED-tanfolyamon volt még egy „szabad hely". Megkérdeztem, hogy beülhetek-e, azt felelték, hogy ha van kedvem, akkor szívesen látnak. Hát nekem volt kedvem, így elvégeztem az improvizált robbanószerkezetek elleni védekezésről szóló kurzust is. Úgy gondoltam, a káromra semmiképp, sőt talán éppen az előnyömre válik. Egyébként hasonló módon volt lehetőségem részt venni Angliában egy három hónapos STANAG nyelvtanfolyamon, így nyelvi szinten is közelebb kerültem a katonákhoz.

Ha már a misszióknál tartunk, ne is menjünk tovább. Említetted Afganisztánt, máshol is jártál?

Egyelőre csak az ázsiai országban, viszont ott kétszer is, a Tartományi Újjáépítési Csoport, vagyis a PRT első és ötödik váltásával. Az első váltás azért volt nagyon fontos számomra, mert ez a típusú afgán misszió akkor még mindenkinek új volt a Magyar Honvédségben. Ráadásul megadatott számomra, hogy az egyik Mission Team tagja legyek, így sokkal több időt tölthettem együtt azokkal az emberekkel, akik miatt ott voltam, és én ezért nagyon hálás vagyok Istennek. A második afgán misszióm pedig azért volt érdekes számomra, mert több emberrel voltam együtt, akikkel már az első váltásban is szolgáltam. Azaz másodszorra már szinte baráti-családi alapon tudtam együtt dolgozni a katonákkal.

Egy misszióban nagyobb szükség van egy tábori lelkészre, mint idehaza?

Azt hiszem, ha az ember határhelyzetekbe kerül és megváltozik körülötte a világ, vagy ha nehézségbe ütközik, esetleg életveszélybe kerül, akkor egészen másképp lát addig teljesen természetes, vagy hétköznapi dolgokat. Emiatt szinte természetes, hogy nagy szükség van egy-egy misszióban a tábori lelkész jelenlétére. De a hazai és a külföldi szolgálatot nálunk nem szabad kettéválasztani, már csak azért sem, mert azok a katonák, akik külszolgálatra utaznak ki, hazai alakulatoktól indulnak. Bármilyen furcsa, egy misszióban lévő katona számára általában nem a kinti történések és körülmények okoznak nehézséget, hanem az itthon hagyott lét. Afganisztánban a katona számára elsősorban nem az a probléma, hogy lőhetnek rá, vagy másfajta támadás érheti. Ez abban a környezetben természetes, mondhatni, benne van a pakliban, tudja az ember, és együtt él vele. Viszont, ha itthon akad valamilyen probléma a hozzátartozóival, azt odakinn kénytelen tehetetlenül tudomásul venni, hiszen személyesen érdemben semmit nem tud tenni. Ez a tudat jóval negatívabban hat rá, mint az ottani, tényszerű körülmények.

Könnyen tudtál együtt dolgozni a katonákkal?

Ennek egy titka van, mégpedig az, hogy ismerjenek. Annak a tábori lelkésznek, akinek idehaza nincsen kapcsolata a katonákkal – azokkal akikkel és akikért kiutazik egy hadműveleti területre – akkor a misszióban nagyon-nagyon nehézzé válik az élete, s feleslegessé az ottléte. Viszont, ha a lelkész aktívan részt vesz a katonákkal a kiképzésében, akkor ők érzik, hogy neki is „izzadságszaga van", s így könnyebben elfogadják.

Az afganisztáni misszióban mi a tábori lelkész legfontosabb célja?

Meggyőződésem, hogy az a legfontosabb: az ember mindig legyen együtt a katonákkal. Persze vannak speciális, úgymond „papi helyzetek", amikor a lelkész keresztel, szentmisét mutat be, vagy éppen szót kap egy-egy ünnepségen. Ezek jelentik a ráadást, a legfontosabb azonban az, hogy a lehető legtöbb helyzetben ott legyek a katonák mellett. Hiszem azt, hogy ha a lelkész együtt tud dolgozni, együtt tud élni a katonákkal a hétköznapokban, akkor talán a részese lesz az ünnepeiknek is. Hiszem azt is, hogy, ha a lelkész a nehézségben ott tud ballagni a katona mellett, akkor az a katona elvárja őt az örömében is.

Nem hiszem, mivel a pszichológus és a tábori lelkész is, ha normálisan dolgozik, a katonák segítéséért van, csak más-más módon teszik azt. Meggyőződésem, hogy mindkét feladatot el lehet látni sok hibával, de kimagaslóan is. Persze, az együttműködés csak akkor lehetséges, ha a lelkész és a pszichológus nemcsak munkatársként, hanem emberként is szót tud érteni egymással. Úgy gondolom, hogy ezzel eddig egyetlen misszióban sem volt különösebb probléma. A hadműveleti területen dolgozó pszichológus és lelkész is jól tudja, hogy a rivalizálással csak saját munkájukat teszik tönkre. A papnak, az általánosan kialakult kép szerint is van némi „helyzeti előnye", hiszen nem kell beszámolókat és minősítéseket írnia, így talán az emberek egy kicsit könnyebben nyitnak felé. A legtöbb esetben egyébként a katona nem is feltétlenül azt várja, hogy a lelkész segítséget nyújtson, hanem inkább azt, hogy legyen ott vele és meghallgassa őt.

Sok ember kezd el hinni Istenben egy misszióban, egy túlfeszített, stresszes helyzetben?

Nem az én feladatom eldönteni, hogy ki mikor kezd el hinni, vagy „vallásossá" válni. Nekem egy misszióban nem az a célom, hogy „slaggal locsolgatva" javítsam a keresztelési statisztikánkat. A tábori lelkészi szolgálat ezen része speciálisan azoknak szól, akik ezt igénylik. De a kérdésre válaszolva, az emberi élet határhelyzetei valóban érzékenyebbé teszik az embert sok mindenre, ami talán addig érdektelen volt számára. Vannak olyan helyzetek, – mint például az öröm és a bánat, a születés és az elmúlás, a boldog találkozások és a fájdalmas elválások – amelyek „beélesítik" az embert, és így érzékenyebbé válik. Különösen igaz ez akkor, amikor az ember, a katona eljut egy olyan határterületre, amin túllépni már nem tud, vagy olyan helyzetbe kerül, amikor az ő léte szenved kárt. Lehet, hogy lesz egy-egy olyan pillanat – ami nem biztos, hogy a halál, vagy éppen egy robbanás – mint például egy misszióban eltöltött karácsony este, amikor látszólag semmi rendkívüli nem történik, csak tudatosul az a tény, hogy a szeretett személyek több ezer kilométerre vannak. Amikor érzi az ember, hogy hiány van az életében és talán az ünnepében is…

Veled előfordult ilyen?

Emlékszem a tűzszerészeink halála utáni időszakra. Én az első misszióban még együtt szolgáltam Kovács Gyuszival. (Kovács Gyula posztumusz hadnagy – A szerk.) Amikor a PRT 5. váltásával visszatértem Afganisztánba, már egy emlékkopjafát állítottak neki a táborban. Gyuszi egyik társával – aki ugyancsak másodszor szolgált már akkor Afganisztánban – esténként kimentünk a kopjafához és gyújtottunk egy-egy szál gyertyát. Minden áldott este elhangzott ez a kérdés: „Gyújtunk Atyám?" Szóval, meggyújtottuk a gyertyát és ott álltunk az emlékhelynél pár percet. Hogy ő mit csinált, azt nem tudom. De azt sem, hogy néha én mit csináltam, mert nem mindig imádkoztam. Volt, amikor csak hallgattam a csendet. Körülöttünk beszélgetve jöttek-mentek az emberek, aztán néhány nap múlva már csak csendesen sétáltak és néha ők is megálltak néhány pillanatra. Mindez nagyon egyszerű, és egyáltalán nem vallási, inkább csak egyszerűen emberi része volt életünknek…

Kétszer hat hónapot töltöttél kinn Afganisztánban, ez személyesen mit hozott neked?

Az első missziót nagy élményként éltem meg. Nekem az a hat hónap, minden kint töltött nap 24 órája olyan volt, hogy éreztem: most tényleg azt csinálom, amit sokszor csak gondoltam, terveztem, vagy talán kimondani sem mertem. Vagy azért, mert túl brutális, vagy pedig azért, mert túl álomszerű volt. S ami talán a legfontosabb, hogy elválaszthatatlan barátságok alakultak ki az Afganisztánban töltött idő alatt. A PRT első váltásában történt karácsonykor, hogy odajött hozzám az egyik katona, egy tőrrel a kezében. Odaadta nekem – azóta is őrzöm az elismerések mellett, mivel ez életem egyik legnagyobb kitüntetése – és azt mondta: „Atyám, magának ezt azért adjuk, mert azon tisztek közé tartozik, akik miatt ha kell, itt maradnánk." És nem a hosszabbításra gondoltak… Mindez nekem, mint lelkésznek, óriási dolog volt, mert hogyha egy harcoló tisztnek mondják ezt a katonái, akkor az szinte természetes. De amikor egy pap kapja ugyanezt, az nagyon szívbemarkoló és csodálatos érzés.

Katonás beállítottságodat látva, fel kell tennem a kérdést. Ha Afganisztánban úgy alakul, hogy adott esetben lőni kellett volna, akkor képes lettél volna használni a fegyvered?

Nem tudok erre a kérdésre egyértelműen válaszolni, mivel hála Istennek nem kerültem olyan helyzetbe, hogy szükségem lett volna a fegyver használatára. Ha pusztán elvi síkon nézem a kérdést, akkor azt mondom, hogy a megfelelő helyzetben igen, lőttem volna. Persze nem nyugodt lélekkel, hiszen utána nyilván nekem is el kellett volna számolnom önmagammal, de lőttem volna. A „Ne ölj!" parancsában nem csupán a szándékos és értelmetlen gyilkolás tiltása van benne, de az is, hogy magamat és a rám bízottakat a tőlem telhető módon meg kell védenem. Ennek ellenére azt mondom, amennyiben ott helyben kellene döntenem, akkor az igazság is ott derülne ki.

Két misszió után tervezel újabbat?

Nem igazán én tervezem. Nyilván egy felkérésre nem fogok nemet mondani, mert a külszolgálat munkaköri kötelességeim közé tartozik.

Korábban említetted, hogy kilenc év után váltottál helyőrséget. Hol dolgozol jelenleg?

Az MH Összhaderőnemi Parancsnokság a központ, de hozzám tartozik Székesfehérvár, mint helyőrség is. A Katolikus Tábori Püspökség állománytáblájában van egy kiemelt vezető tábori lelkész beosztás, ezt látom most el. Ennek során elvégzem a helyőrségben adódó lelkészi feladatokat, de összekötő kapocsként kell működni a püspökség és az alakulatoknál szolgáló tábori lelkészek között is.

Mennyi ideig tervezed még a tábori lelkészi szolgálatot?

Ha tudom és bírom, akkor legalább még húsz évet szeretnék aktív tábori lelkészként dolgozni. Ez 44 évesen lehet, hogy nagyképűen hangzik, hiszen elképzelhető, hogy akkor már tolószékben közlekedem majd. De most azt mondom, hogy amíg bírom és amíg úgy érzem, hogy hasznos a munkám, addig magamtól nem szeretném abbahagyni.

Fotó: Takács Tamás alezredes magánarchívuma