Mélyvíz Afganisztánban

Miként foglalható össze az általad vezetett első Logisztikai Mentorcsoport tevékenységének jelentősége?

A missziót – a konkrét, helyi feladattisztázás előtt – sokan hívták „logisztikai OMLT"-nek, s ha levesszük a betűszó első betűjét, akkor „áll" is a dolog. Ám ennek az egyetlen betűnek a hiánya – az eltérő „fegyvernemi-szakcsapati" jellegen kívül – alapvető különbséget jelent a két misszió feladatrendszerében. Míg az OMLT tevékenységi körébe a kötelékkiképzés és az „operation", tehát a műveleti végrehajtás is beletartozott, addig a logisztikai mentorcsoport az egyéni szakalapozó kiképzésben (Advance Combat Training), a műveleti feladatokban részt nem véve tevékenykedett. A mentori és összekötői felelősségi rendszer azonban az OMLT-éhez hasonló, melynél fogva a tevékenység újszerű volt a Magyar Honvédség logisztikai rendszerében: az alapfeladat ezúttal nem a logisztikai biztosítást, ellátást, hanem a kiképzéssel és mentorálással kapcsolatos feladatokat foglalta magába. Mint ilyen, műveleti területen, szervezett formában végrehajtva tudomásom szerint első a Magyar Honvédség „missziós történetében".

Mennyiben jelentett nehézséget, hogy „úttörő" szerepben tevékenykedtetek Afganisztánban? Mi volt a legkomolyabb nehézség az elmúlt fél év során, és miként sikerült áthidalni?

Autóvezetésre, karbantartásra, főzésre és ellátás-raktározásra készítettétek fel a helyi erőket. A főzés némiképp kakukktojásnak tűnhet a fentiek között. Miért került a programba?

Nagyon egyszerű: mivel a logisztikai csoport a már említett GAFTAG keretén belül egy afgán logisztikai iskolát mentorált, természetesen ki kellett képezni a logisztikai ellátás egyik „alapágazatát" jelentő, a magyar terminológia szerinti élelmezés „szakembereit" is. A csoportunk csak legénységi állományú katonával foglalkozott, ezek feladataiba a főzés és a mozgókonyha-telepítés, illetve -üzemeltetés tartozott, hasonlóan a hazai „bajtársakéhoz". A főzés tehát csak egy nagyon nyers fordítása az ágazatnak, a katonai jellegnek köszönhetően többet jelentett, mint az egyszerű ételelkészítést. Azt még hozzá kell tennem, hogy mivel kötelékkiképzést nem folytattunk, a tábori üzemeltetéshez kapcsolható alapvető szakharcászati ismereteket az általunk mentorált kiképzési szakasz után az őket fogadó egységeknél kapták meg a katonák. Meg kell, hogy mondjam, ezzel az ágazattal volt egyébként a legtöbb probléma, mivel a hagyományos afgán – pastu – tradíciók szerint a főzés női munka, mely egy férfi számára lealacsonyító, ezért a motiváció felkeltése szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult a kiképzés kezdeti időszakában.

Hogy nézett ki egy napotok a kintlét különböző szakaszaiban, és miként osztottátok meg a feladatokat egymással, illetve a többi nemzetközi erő katonáival?

A misszió kezdetén feladatunk kettős volt: egyrészt a magyar tervezési metódustól eltérő követelmény rendszerű kiképzési dokumentáció elkészítése, másrészt az afgán kiképzői állomány felmérése. Az általunk mentorált ACT-t, azaz szakalapozói kiképzést előttünk a Kabuli Katonai Kiképző Központ végezte, tőlük kellett átvennünk a kiképzők nagy részét és a kiképzéstechnikai eszközöket, az általuk elkészített kiképzési dokumentációt kellett a GAFTAG által meghatározott tartalomhoz és formához igazítanunk. Érdekes módon a követelmények meghatározását előzetesen megajánlott bizalommal ránk bízták – természetesen aztán az afgán katonai kiképzést irányító felső szerv jóváhagyásával –, melyekhez igazodva maradéktalanul elkészítettük a kiképzési programokat, foglalkozási jegyeket. Ebben az időszakban főleg irodai munkát végeztünk, az afgán kiképzők felkészültségének felmérése azonban már igazi „terepmunkát" jelentett. A napi munkarendet többé-kevésbé mi határoztuk meg, biztonsági szempontokból például a táboron kívül elhelyezkedő bázisokra történő kiindulás időpontját állandóan változtattuk. Természetesen voltak kötött napirendi pontok, a délutáni GAFTAG munkaülés-jelentés, vagy az azt követő nemzeti eligazítás. Ugyanakkor a napirendet az aktuális biztonsági helyzet, a mozgási korlátozások prior módon befolyásolták. A konkrét mentorálás időszakában az irodai munka hossza lerövidült, általában alkalmazkodtunk a logisztika iskola kiképzési rendjéhez. Jóllehet a kiképzés helyszíne az „anyaobjektumtól" távol eső, a missziónk hat hónapja alatt előkészített és beinduló kiképzői bázison volt, az iskola által megszabott napi kiképzési időpontokat szigorúan betartattuk. A magyar mentorcsoport, mint említettem, az afgán legénységi állomány logisztikai szakalapozó kiképzéséért volt felelős. A kiképzést afgán kiképzők hajtották végre, akik mellé magyar mentorokat rendeltek, tanácsokkal segítve a kiképzők munkáját. Mivel a kiképzők értelemszerűen ágazati bontásba szerveződtek, a magyar mentorcsoport is hasonlóan tagozódott. Nekem például a kiképzői bázis parancsnoka, egy afgán ezredes volt a mentorálandóm, de minden magyar katonának megvolt így az afgán kiképző „párja". Mivel kevesebb mentor volt, mint kiképző, egy magyar katonához akár öt-hat afgán tiszthelyettes vagy tiszt tartozott, a kiképzendő állomány pedig a tervek szerint akár a 700 főt is el fogja érni a jövőben. A GAFTAG többi nemzete – németek, olaszok, franciák, hollandok, belgák – a logisztikai tiszti és tiszthelyettesi képzéssel foglalkozott, ők helyileg a város központjában lévő afgán logisztikai iskola kiépített objektumrendszerében látták el napi mentorálási feladataikat.

Mik voltak a tapasztalataid, miként viszonyulnak a helyiek a külföldi erőkhöz, és azokon belül is különösen a magyarokhoz?

Köztudott, hogy az afgán hadsereg és a belügyi erők körében a dezertálás jelenti az egyik legfőbb problémát. Mennyiben nehezítette ez a ti munkátokat, már amennyiben nehezítette, és miként erősíthető a helyiek motivációja?

A dezertálás megakadályozása nem a mentorok feladata volt, és ha nagyon szigorúan, szakmai szemmel nézzük, akkor egy nem kellően motivált katonával jóval nehezebb elérni a kitűzött kiképzési célt. Mivel az afgán haderő önkéntes szerveződésű, a dezertálás más jogi szankciókat von maga után, mint mondjuk a sorozott állomány esetében, nem beszélve arról, hogy a kulturális hagyományok miatt a dezertálás társadalmi-katonai megítélése is más kalap alá esik, mint a porosz-angolszász hagyományú katonai kultúráknál. A dezertálás tehát egyelőre személyügyi és logisztikai problémákat vet fel inkább, fegyelmi aspektusait jelenleg nem lehet európai szemmel mérlegelni. A motiváció felkeltése a logisztikus katonák esetében elég nehéz, mivel a hagyományos afgán katonai szerep a „harcolókról" szól, egyszóval minden jelentkező lövész szeretne lenni. Az más kérdés, hogy a gépjárművezetői képzés végén adott harctéri jogosítvány úgymond olyan materiális tényező, melyet a polgári életben is lehet kamatoztatni.

Milyen jellegű együttműködést folytattatok az Afganisztánban szolgáló egyéb magyar egységekkel?

A nemzeti rangidős az MH PRT parancsnoka volt, ugyanakkor jelentési kötelezettséggel tartoztunk a kabuli magyar rangidősnek is. A misszió kezdetekor logisztikai tekintetben az MH PRT-hez, majd később, a logisztika melletti egyéb járulékos területeken is – személyügy, ügyvitel, nyilvántartás – az MH Nemzeti Támogató Elemhez kapcsolódtunk a mentorálási-kiképzési feladatok ellátásában. A konkrét szakmai rész azonban a logisztikai mentorcsoport önálló feladata volt.

Mennyire volt alkalmatok „körbenézni" az ország szóban forgó részében, és mi hagyta benned a legmélyebb nyomokat? Hogy jellemeznéd a mai Afganisztánt az elmúlt fél év tapasztalatainak fényében egy olyan embernek, aki semmit sem tud az országról?

Melyek voltak a legemlékezetesebb történetek a kintlét folyamán?

Ezeknek a történeteknek az érdekessége elsősorban az afgán kultúra eltérő gyökerein, illetve az afgán katonai tervezés európaitól különböző metódusán alapulnak, ezért a félreértések elkerülése végett nem is nagyon ecsetelném őket. Azt mindenképpen szívderítő volt látni, hogy az említett afgán takarítónk az ottlétünk negyedik hetén már egész mondatokat tudott magyarul, ráadásul akkorra esett az eljegyzési ünnepsége is. Tudni kell, hogy ott a kiszemelt hölgyek „kezéért" meghatározott pénzbeli, vagy egyéb anyagi javakat kell előteremteni a házasodni kívánó férfiúnak, így a házasságnak nem csak érzelmi előfeltételei vannak. Természetesen meg kell említenem azt is, hogy a német kollégáknak sikerült visszavágnunk 1954-ért, és fociban legalább annyi góllal vertük meg őket, ahánnyal valószínűleg a „rendes válogatottunk" kapna ki. Valamint meg tudtuk mutatni, hogy a főleg logisztikai-, tüzér- és műszaki végzettséggel rendelkező magyar katonák legalább olyan jók lövészetben, mint amerikai fegyvernemi kollégáik. A misszió időszaka alatt két vezérkari főnöki és egy miniszteri látogatáson estünk túl, „medálparádénkat" megtisztelte a magyar nagykövet is, de mint a tábor magyar rangidőse, emlékezetes volt a többi nemzet katonai ünnepein is részt venni, betekintést nyerni más nemzetek alaki mozzanataiba. A beinduló ACT kiképzést az Afganisztánban lévő koalíciós erők több magasrangú tábornoka látogatta meg, egyikőjük – az NTM-A vezető beosztású vezérőrnagya – olyannyira magának érezte a katonák motivációjának felkeltését, hogy személyesen tartott lelkesítő beszédet az összes jelenlévő afgán kiképzendőnek.

Voltál-e már korábban misszióban, vagy ez volt az első? Tervezel-e a későbbiekben is missziós szolgálatot vállalni, és ha igen, leginkább hová szeretnél eljutni?

Ez volt az első misszióm, és mondhatom, rögtön a legmélyebb vízbe sikerült esnem. Parancsnokként, Afganisztánban, első váltásban, többnemzeti törzsben, afgán katonákkal foglalkozni – ennél talán csak az lett volna nehezebb, ha harcoló misszióhoz kerülök. A jövőt tekintve a további missziós szolgálat elsősorban elöljáróim akaratán múlik, katonaként mindenfajta döntést el fogok fogadni.

Mik a legnehezebb dolgok a missziós szolgálatban?

Kicsi gyermeketek van. Hogyan viselted a huzamos távollétet a családtól, miként bírták ők, és miként tudtátok áthidalni a nagy távolságot?

Erre az előbb már félig-meddig válaszoltam: a 16 hónapos gyermekemtől nagyon nehéz volt erre az időre elszakadni, szerencsére a biztos családi háttér – a feleségem és a nagyszülők – gondoskodott arról, hogy az ebből fakadó pszichés teher a lehető legkisebb legyen. Kapcsolatot elsősorban telefonon, majd később, az informatikai háttér megteremtésével interneten tudtunk tartani, de sokat segített az a tíz nap szabadság is, melyet a missziós időszak alatt otthon tölthettem. Végezetül mindenképpen meg kell említenem, hogy a váltás nemzetközi partnerek által is elismert eredménye nem jöhetett volna létre a misszió minden beosztott magyar tagjának áldozatkész, a szakmaiság minden követelményét teljesítő hozzáállása nélkül, és ezúton is szeretném megköszönni nekik az eltöltött hat hónap munkáját.