A kihívások éve

Párizzsal, illetve a kiemelt német és belga terrorfenyegetettséggel végződött az előző esztendő, az idei pedig Isztambulban és Jakartában is merényletekkel indult. Tehát 2016 sem tűnik sokkal egyszerűbb évnek, mint a tavalyi volt…

Valóban, úgy kezdődik az idei esztendő, ahogy az előző véget ért, és ebben sajnos semmi meglepő nincs: a biztonságpolitikai előrejelzések azt mutatják, hogy 2016-ban csak fokozódni fog ez a fajta küzdelem. Jelenleg a NATO-t – vagy ha úgy tetszik: a Nyugatot, s ezáltal Magyarországot is – Oroszország felől, a Közel-Keletről, illetve Észak-Afrika irányából érik kihívások. Ezek persze eltérő jellegűek, így eltérő válaszokat és katonai képességeket is igényelnek, de mivel nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megválaszthassuk, melyikkel foglalkozzunk, mindegyikre reagálnunk kell. Minderről a 2014. évi walesi NATO-csúcson is megállapodás született, idén nyáron, a varsói csúcstalálkozón pedig azt fogjuk megvizsgálni, hogy miként hajtottuk végre az ott meghatározott intézkedéseket, illetve szükség van-e további döntésekre. Természetesen, ha a helyzet úgy kívánja, az észak-atlanti szövetség vagy az egyes államok már a csúcs előtt reagálnak az őket érő kihívásokra.

Ön szerint mennyiben sikerült teljesíteni a Walesben kitűzött célokat?

Az ott elfogadott készenléti akciótervben több minden benne foglaltatott. Egyfelől ott voltak a megerősítő intézkedések, amelyek arra szolgáltak, hogy az orosz fenyegetettségnek leginkább kitett NATO-szövetségeseket megnyugtassuk, illetve megerősítsük a védelmüket. Ennek jegyében gyakorlatoztat a szövetség kisebb-nagyobb csapatokat például a balti államokban; 2014 végén Magyarország is kiküldött közel két hónapra egy lövészszázadot, illetve ide tartozik a balti légtérvédelem megerősítése is, amelyben 2015 utolsó négy hónapjában szintén részt vettünk. Ezek a műveletek sikeresnek tekinthetők, hiszen nem érte támadás a szóban forgó országokat. Ugyanakkor Varsó egyik fő vitatémája az lesz, hogy vajon nem kell-e folyamatosan szövetséges haderőt állomásoztatni ezekben a tagállamokban? A kérdés másik vonatkozása a reagáló képesség, hiszen korábban döntés született a már létező NATO Response Force (NATO Reagáló Erő) átalakításáról, megnöveléséről is. Ez az a bizonyos „Dárdahegy" (Spearhead), hivatalos nevén Very High Readiness Joint Task Force (Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Műveleti Erő), amelynek kialakítása jó ütemben halad. Ugyanakkor akadnak menet közben felmerült nehézségek. Ilyen például a ma még nem éppen akadálymentes csapatmozgás kérdése a szövetségen belül, hiszen minden nemzet hosszadalmas hivatalos eljárásmóddal rendelkezik ezek engedélyeztetésére. Magyarország nagyjából középtájon helyezkedik el ezen a képzeletbeli bonyolultsági skálán, de például az egyik balti országba még veszélyeztetett helyzet esetén is roppant nehéz kisegítő csapatokat küldeni. Ennek áthidalására lehetséges megoldási javaslat például Hodges tábornok (a NATO szövetséges szárazföldi erőinek parancsnoka) „NATO-Schengen" elgondolása, amelyről szintén szó eshet Varsóban.

A walesi ajánlás úgy szólt, hogy GDP-arányosan 2 százalékhoz kell közelíteni a tagállamok védelmi költségvetéseit úgy, hogy ebből lehetőleg 20 százalékot fejlesztésre fordítsanak. A szövetség elég vegyes képet mutat ezen a téren: van, ahol határozottan növekedni kezdett a védelmi büdzsé, van, ahol nincs lényegi változás, míg a gazdasági válság által különösen sújtott tagállamok között olyan is akad, ahol csökkentek a védelmi kiadások. Magyarország a jó irányba haladók közé tartozik, de sajnos mélyről indultunk, hiszen régóta a rangsor vége felé állunk. A költségvetésünk 2015-ben, sőt, szerény mértékben már 2014-ben is emelkedett, a vonatkozó kormányhatározatban szereplő évi egytized százalékos növelés azonban az idén történik meg először, s jó időbe telik még, amíg elérjük a 2 százalékot. Ami pedig a kérdés másik felét illeti, az amerikaiak valóban meglehetősen régóta és egyre hangosabban követelik az európaiaktól, hogy nagyobb mértékben járuljanak hozzá a saját védelmükhöz. Ezek a hangok biztosan nem fognak halkulni a jövőben sem, sőt, a növelésbe kezdett európai államok is mind határozottabban kiállnak majd amellett, hogy a többiek is tegyék oda magukat ezen a téren.

Hogy haladnak a NATO Force Integration Unit (NATO-erők Integrációs Egysége) felállításának előkészületi munkálatai?

Megkezdődtek. A szervezet Székesfehérváron települ majd. Kiválasztottuk az épületet, elkészültek a tervek a felújítására és az infrastrukturális fejlesztésekre, jelenleg a költségszámítások folynak, hiszen közös magyar–NATO finanszírozásról beszélünk. A negyvenfős személyi állomány nagyjából fele áll majd magyarokból, őket már ki is választottuk, a külföldi tisztek és altisztek létszáma viszont még nem teljes. Legkorábban szeptemberben kell fogadnunk az első külföldieket, 2017 közepétől pedig már teljes létszámmal kell működnie a szervezetnek.

Ha már szóba kerültek az anyagiak és Washington: a 444.hu weboldalon megjelent egy cikk, amely meglehetősen lesújtó képet fest a közép-európai szövetségeseknek – köztük Magyarországnak – nyújtott amerikai katonai támogatásokról…

A szóban forgó írás mindössze a valóság rendkívül szűk szeletét bontotta ki. Az amerikaiak katonai pénzügyi segítségnyújtási struktúrája rendkívül bonyolult, s ezért nehéz is átlátni. A pénzügyi alapok egy részét például a Pentagon, másik részét pedig a külügy kezeli, és Magyarországot mindebből kb. tizenhét különböző program érinti. A 444.hu ezek közül mindössze eggyel, az FMF-fel (Foreign Military Financing – külföldi katonai finanszírozás-program) foglalkozott, amely valóban az egyik legrégebbi, de messze nem a legjelentősebb alap, hiszen ennél sokkal nagyobbak is léteznek. Bár tény, hogy az FMF-ből az új NATO-tagországokba – tehát nem csak hozzánk – küldött pénz évről évre egyre kisebb volt, de mindeközben más alapokból nagyságrendekkel több forráshoz jutottunk hozzá. Egy példa ennek érzékeltetésére: az utolsó évben az FMF-ből kevesebb, mint 1 millió dollár érkezett Magyarországra, miközben a „2282"-es támogatási programból nemrégiben majdnem 8 millió dollárhoz jutottunk hozzá, csak az iraki misszióhoz kapcsolódóan. És mint említettem, ez csupán egy alap a tizenhétből…

Mi várható idén V4-es „fronton"?

A V4-ek (Visegrádi Négyek) együttműködésének hosszú időn át nem volt ténylegesen megfogható, igazán pontos tartalma, az utóbbi években azonban egyre fontosabbá vált ez a szövetség. A 2015-ös év azért is kiemelkedő ezen a téren, mert a migrációs válság kezelése bebizonyította: a négyek hajlandók tenni egymásért, azaz a szolidaritás megmutatkozott a gyakorlati terepen is. Csehország és Szlovákia katonai erőt, Lengyelország határőri kontingenst küldött a magyar határ biztosítására. Emellett 2016 első fél évében mintegy négyezer fővel szolgálatba lép a V4-es uniós harccsoport, amelynek az állománya a tavalyi év őszén összeállt, s a katonák már együtt is gyakorlatoztak a NATO Trident Juncture 2015 erőpróbájára felfűzött Common Challenge 2015 minősítő gyakorlat keretében. Ez nagyon fontos együttműködés, amely túl azon, hogy elmélyíti a kapcsolatokat, sok tapasztalatot jelent a katonáknak és a politikai vezetőknek egyaránt. Más területeken is várható további együttgondolkodás: ilyen lehet például a határok átrepülésének szabályozása, amely kis országok esetén nagyon fontos, viszont korántsem mindig egyszerű.

Eljutottunk tehát a migrációs válsághoz, amely az előrejelzések szerint idén sem enyhül.

Ha a Magyar Honvédség szerepét tekintjük, a haderő rendkívül jól teljesített, hiszen rövid idő alatt létrejött az ideiglenes biztonsági határzár, amely mentén a járőrözésben és a biztosításban is részt veszünk. Mindezek eredményeként mára gyakorlatilag nullára csökkent a csúcsidőszakban a határt illegálisan átlépők napi tízezres száma. Az erbíli missziós részvételünk is rendkívül sikeres – a nemzetközi koalíció részeként részben itt is azt a célt szolgáljuk, hogy csökkenjen a térségből útnak induló migránsok mennyisége. Ugyanakkor sajnos a probléma nemhogy 2016-ban vagy 2017-ben, hanem valószínűleg még felnőtté váló gyermekeink életében is fennáll majd, a dolgok ugyanis abba az irányba haladnak, hogy mind a Közel-Keleten, mind pedig Észak-Afrikában elhúzódó válságra kell felkészülnünk. Ennek a változó kiterjedésű válságnak pedig lesznek a mostaninál még sokkal jelentősebb intenzitású fázisai is. Soktényezős küzdelemről beszélünk, amelynek egyszerre van etnikai, vallási és államok közötti hatalmi vonatkozása (beleértve ebbe a térségben lévők, illetve a külső hatalmak beavatkozását is), és az egész problémahalmazt tovább súlyosbítja egy nagyon erős demográfiai növekedés, valamint a rendkívül súlyos gazdasági helyzet.

Tehát gyakorlatilag reménytelen a rendezés?

Ezt azért nem mondanám, mert a problémákat meg kell oldani, és ezzel a kérdéssel a Nyugatnak is aktívan kell foglalkoznia. A szóban forgó térségek helyzete azonban ettől még a következő évtizedekben is az egyik legsúlyosabb kihívás marad, és ebből fakadóan az Európára nehezedő migrációs nyomás is nőni fog. Csupán illúzió, hogy ha Szíriában véget ér a polgárháború, akkor az mindent meg fog oldani. Afrikában például 2000 és 2050 között 800 millió fővel növekszik a népesség, miközben a globális éghajlatváltozás miatt a termőterületek eltartó képessége fokozatosan csökkenni fog. Ugyanakkor már olyan globalizált világban élünk, ahol bárkinek lehet okostelefonja, és láthatja, hogyan élnek mások a világ egyéb tájain. Mindebből pedig logikusan következhet az az igénye, hogy boldogabb vidékekre menjen, és erre Európának fel kell készülnie. Ha nem mondjuk azt, hogy most itt a vége, ennyi embert tudtunk befogadni, az európai kultúra végletesen meg fog változni. Képtelenség fenntartani a korábbi életformánkat egy teljesen más kultúrából érkező, ilyen méretű invázióval szemben, és a végeredmény szempontjából szinte mindegy, hogy ezt a hullámot szándékosan gerjeszti valaki, vagy a migránsok maguktól jönnek. A lényeg ugyanis az, hogy amennyiben integrálhatatlan, integrálódni nem akaró tömegek fognak ide betelepülni, kialakítják a saját kultúrájukat, és mindig az erősebbek integrálják a gyengéket. Márpedig ha ezek a tendenciák és ezek a számadatok maradnak, pár évtizedes távlatban mi leszünk a gyengébbek a saját kontinensünkön. Hasonló helyzet egyébként számtalanszor előfordult már a világtörténelem során. Hogy a legnyilvánvalóbb példát mondjam: mi, magyarok is „migráns népként" jöttünk ide, és egyáltalán nem érdekelt bennünket, kik éltek itt korábban, kialakítottuk a saját kultúránkat. De mi is lehetünk egy hasonló helyzetben vesztes fél…

Meglátása szerint Szíriában és Irakban vállalhat-e szerepet a NATO, mint szervezet?

A Nyugat egy amerikai vezetésű koalíció keretében vesz részt az iraki harcokban, az iraki kormány meghívása alapján, míg Szíria térségében egyénileg, bár egymással koordináltan vannak jelen az egyes NATO tagállamok, az oroszok pedig „dekonfliktálnak" velük. Magyarán: biztosítják, hogy mondjuk véletlenül ne keveredjenek összeütközésbe egymással a repülők, de ezen túlmenően másról nem egyeztetnek. A koalícióban szerencsére számos arab állam is részt vesz, ami jól mutatja, hogy nem a nyugati keresztény világ és az iszlám háborújáról beszélünk, hanem a mérsékelt világ harcol az extrémizmus, az Iszlám Állam barbarizmusa ellen. Úgy gondolom azonban, hogy amennyiben a NATO venné át a kezdeményezést, már egy keresztény–iszlám háború képét sugallhatná a helyzet, s ezért ezt nem is tartom valószínűnek. Arra ugyanakkor vannak törekvések, hogy a NATO bizonyos képességekkel segítse a koalíciót, ilyen lépés például az AWACS-ek Törökországba telepítése.

Végezetül, mi a véleménye: Ukrajna tekintetében várható-e változás az idén?

A Közel-Kelettel ellentétben, az orosz kihívással szemben egyértelmű és központi a NATO szerepe: a legfontosabb mindig a potenciális támadók elrettentése az agressziótól, ami természetesen sokkal kevésbé látványos küzdelem, mint egy éles háborús konfliktus. A cél és az érdek az, hogy ne is váljon azzá. Az eszközrendszer másik fele ugyanakkor a partnerség, vagyis az, hogy a nem NATO-államok felé is baráti kezet kell nyújtanunk. E tekintetben is várhatók 2016-ban lépések, hiszen a tavalyi év végén a külügyminiszterek meghívták Montenegrót a NATO-ba, de ugyanígy erősödhet a már meglévő kapcsolat Ukrajna és Grúzia, Svédország és Finnország, illetve a Közel-Kelet és az iszlám térség irányába is. Remélhetőleg előbb-utóbb Oroszország is a feszültség enyhítésében lesz érdekelt. A NATO mindenesetre nyitott a korábbi partneri együttműködésre az érdekek és értékek, illetve a nemzetközi játékszabályok tiszteletben tartása mellett. A veszélyt itt inkább az jelentheti, ha a gazdasági helyzet romlása miatt Oroszország az előremenekülést és a konfrontációt választja, ezért olyan helyzetet kell teremteni, ami egyértelművé teszi, hogy Moszkva nem rúghatja fel a nemzetközi jogot, a Nyugatnak pedig nem szabad engednie ebből az álláspontjából. Úgy gondolom, a gazdasági folyamatok – elsősorban a vélhetően tartósan alacsony olajár miatt – annyira kedvezőtlenek most az oroszok számára, hogy Vlagyimir Putyin előbb-utóbb belátja: nem tartható fent a végtelenségig ez a konfrontációs politika. Addig pedig a megfelelő szinten kezelni kell a súlyos kihívást jelentő fenyegetéseket, illetve az orosz propagandát.

Fotó: Galovtsik Gábor, Tóth László és internet

Forrás: Magyar Honvéd 2016. március