Hadmérnökök a haza szolgálatában

Szöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2011. január 10. 6:09

2010 végén ünnepeltük a Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézet megalapításának 90. évfordulóját. Az intézet missziója most is az, hogy „a hadseregnek fegyverrel, hadiszerszámmal és egyéb felszereléssel való ellátásában, a technika haladásának a gazdaságosság figyelembe vételével érvényt szerezzen.” Cikksorozatunkban az elmúlt kilenc évtized – és az azt megelőző időszak – legfontosabb történéseit elevenítjük fel a téma szakértője, dr. Hajdú Ferenc mérnök alezredes, a Haditechnika magazin felelős szerkesztője segítségével.

A kezdetek

A Magyar Királyi Haditechnikai Intézet története az Osztrák-Magyar Monarchia koráig nyúlik vissza. Ekkorra érkezett el az a korszak, amikor a harcok kimenetelét már nem a katonák fizikai ereje döntötte el, hanem a felszerelésük: megjelentek a tűzfegyverek, a modern tüzérség. Aki nyerni akart, annak előre kellett mennie, és mozgatnia kellett a képességeket: ennek érdekében újabb tüzérséget, újabb gránátokat, újabb erődépítési stílusokat dolgoztak ki. Az osztrákoknál ez a folyamat már az 1600-as években elkezdődött, majd a 19. században hozták létre a Katonai Műszaki és Adminisztratív Bizottságot különböző intézeteken keresztül. Ebben az aspektusban a fejlesztés nemcsak a ténylegesen új eszközök fejlesztését, de a hadsereg korszerűsítését – így vásárlást, beszerzést, minőségellenőrzést – is jelentette. Az intézeteket hamarosan szakmák szerint specializálták, hiszen például a haditengerészeti fejlesztéseket sokkal egyszerűbb olyan területeken folytatni, ahol tenger is van. Ez horvát területen, Pólában jött létre, a légi eszközökkel foglalkozó intézet pedig Fischamendben. Az intézetek néha együtt is működtek egymással – tudjuk meg a téma szakértőjétől, dr. Hajdú Ferenc mérnök alezredestől.

A korszak emblematikus találmányát a PKZ helikopterek jelentették. A PKZ helikopterek fejlesztése úgy indult meg, hogy a tüzérségi tűzhelyesbítő ballonokat próbálták meg kiváltani: utóbbiak azt a célt szolgálták, hogy a katonák magasabbról jobban lássák, hogy dolgozott a tüzérségük. Mivel e ballonok nagyon sebezhetőek voltak, elkezdtek kísérletezni a masszívabb eszközökkel. Petróczy István hmtk. ezredes – az első magyar katonai pilóta, aki több magyar polgári hasznosítású fejlesztésnek is az atyja volt – műszaki menedzselése mellett kezdődött meg a munka: Kármán Tódor vitte bele az aerodinamikai, matematikai számításokat, és egy cseh származású mérnök, Vilem Zurovecz végezte el a gyakorlati munka oroszlánrészét. A légcsavarok ugyanakkor például Fischamend asztalosműhelyében készültek, ahol akkoriban éppen Asboth Oszkár tartalékos hadnagy volt a vezető. „A helikoptereket Mátyásföldön szerelték össze, az első változat villanymotoros volt. A PKZ-2-es zsákmányolt francia motorokkal került megépítésre, és ugyan világcsúcsot is repült, a repülési eredményeket nyilvántartó francia szervezet ezt természetesen nem jegyezte be, hiszen az ellenséges tábor sikeréről volt szó", mondja Hajdú alezredes. (A képen egy PKZ-2-es látható lebegés közben.)

A hasonló intézetek mindenhol rokon módon alakultak ki: felmerültek bizonyos problémák, kérdések, amikre adekvát választ kellett adni, és ha be is tudták illeszteni az adott kérdést a fejlesztési irányvonalakba, abból remek találmányok születhettek. „Néha azonban hasonlóan ad hoc módon kaphattak gellert kiváló kezdeményezések", emlékeztet Hajdú Ferenc, és rögtön konkrét példát is hoz. „Lipták Pál vasgyáros építészmérnök például kész harckocsi-prototípust állított elő 1912-ben Budapesten: egy volt traktoralvázat borítottak be páncéllemezekkel, és ezt fegyverezték fel. De volt páncélautó is, ami a császár előtt mutatkozott be, akinek a lova azonban megijedt tőle: erre megszületett a megállapítás, hogy a találmány ostobaság, ami nem illeszthető be a hadrendbe, ezért a Monarchiának aztán nem is kellettek a páncélautók." A Monarchiának ugyanígy nem kellett a PKZ helikopter és az a Schwarz Dávid által tervezett léghajó sem, melynek mintájára aztán később Ferdinand Zeppelin épített világszerte híres eszközt. „Valakinek tudatosan gondoskodnia kell arról, hogy a hadsereg befogadja a hasonló eszközöket. Az a katona, aki nincs felvértezve megfelelő elméleti-tudományos ismeretekkel, nem is tudja megálmodni, mire lesz szüksége a jövőben", teszi hozzá Hajdú alezredes.

Trianon átka

Az első világháború és a trianoni béke után a hadsereg felszámolásra került, amihez a magyar politika is segítséget nyújtott. Innentől fogva a szörnyen méltatlan békefeltételekkel szemben semmiféle katonai erőt nem lehetett felmutatni, ezért lehetett végrehajtani a trianoni békediktátumot. „A szerződés célkitűzése nemcsak a magyar véderő megsemmisítése volt, hanem hogy ebből a helyzetből ne is lehessen kilábalni: korlátozták a haderő méretét, tiltották a harckocsik és repülők birtoklását, használatát, beszerzését, a tüzérség létszámát, és így tovább", sorolja Hajdú Ferenc. „Minden olyan tevékenység tiltólistára került, ami katonai eszközök raktározására, kipróbálására, kutatás-fejlesztésre, a technikai eszközök hadseregbe illesztésére irányult volna. Egy önálló magyar államnak létfeltétele volt, hogy rendelkezzen ilyen szervezettel, ami természetesen az akkori vezetők számára is nyilvánvaló volt, a diktátummal azonban nyíltan nem lehetett szembeszegülni."

Így aztán a Haditechnikai Intézet elődje rejtett körülmények között, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium finanszírozásában, a József Nádor Műszaki Egyetem égisze alatt jött létre rendkívül csekély létszámmal. Az iratokat kettős borítékolással látták el, kívülről Technikai Kísérleti Intézet felirattal, a parancsnokoknak az iratokat a lakásaikon kellett tartaniuk, hogy az antant ellenőrei semmiféle kompromittáló iratot ne találjanak. Hajdú Ferenc kiemeli: az Intézetben már a ’20-as években is nagyon komoly munkák folytak. Rumpelles Kornél hmtk. altábornagy (a képen) jelentése 1927-28 körül a vezérkar főnökét tájékoztatta bizonyos fejlesztésekről. Az Intézet létszáma ekkoriban 45-47 fős volt, de az irat több mint száz fejlesztési témáról számolt be. „A ’20-as évek elején még az volt a kérdés, mit lehet a kirabolt, kifosztott országból felhasználni, hadi használhatóvá tenni, a későbbiek folyamán pedig az, mit lehetett saját kézből, rejtett körülmények között előállítani, és mit kell behozni", vázolja a helyzetet az alezredes. Így jöttek be például hazánkba német harckocsik mezőgazdasági munkagépekként, Svédországon keresztül: ezeket sosem szerelték össze, de alkatrészenként tárolták őket, körbe-körbe szállítgatva az országon, hogy az ellenőrök ne vegyék észre őket. Mire az antant szorítása megszűnt, ezek az eszközök teljesen elavultak.

1930-ra már szembe lehetett szállni a tiltásokkal, Horthy Miklós kormányzó ekkor hozta létre a Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézetet. A név hivatalos alapító okiratban ekkor szerepelt először, de a jogfolytonosság 1920-tól áll fent a mai intézet és elődei között. Innentől rohamléptekben kezdődtek meg a fejlesztések, amik 1933 végére pörögtek fel teljesen: megindult az ágyúgyártás, a kézifegyvergyártás, külön programok indultak a járművek fejlesztésére. A fejlesztésekben az Intézet mindig részt vett, véleményezése nélkül nem kerülhetett magyar katona kezébe semmiféle fegyver vagy technikai eszköz. A döntéshozók is mindig kikérték a hadmérnökök véleményét: hogy ez mindig objektív lehessen, garantálták az intézmény szakmai függetlenségét.

A háború vége felé jelentős műszaki alkotások jöttek létre például a radarfejlesztés terén dr. Jáky József hmtk. ezredes szervezésével, Bay Zoltán és több mint húszfős csoportja munkája révén: az akkori hadvezetés már 1942-ben felismerte, hogy elkerülhetetlenek a Magyarország elleni tömeges légicsapások, és ezek ellen kizárólag fejlett rádiólokátorokkal lehet védekezni.