„Hajrá igazgató úr, hajrá hadnagy úr!”

2010 óta dolgozunk azon, hogy az országnak legyen egy honvédelmi középiskolája. Ez 2012 augusztus elsejével meg is valósult, az első sikeres tanévünket magunk mögött tudjuk. Idén augusztustól méltó módon Kratochvil Károly nevét viseli iskolánk, s egyre határozottabban megfogalmazódott bennem: akkor lehet sikeres a honvéd középiskola, akkor lehet hiteles annak igazgatója, ha látja, fizikálisan átérzi, maga is megtapasztalja, hogy mit élnek át a gyerekek, amikor teljesítik elvárásainkat.
Emellett régóta érdekel a Magyar Honvédség, gimnazistaként terveztem a katonai pályát, de végül mégis inkább a bölcsészettudományok felé fordultam. Most azonban azzal, hogy átalakultunk és az intézmény a Honvédelmi Minisztérium fenntartásában működik, s szinte ezzel párhuzamosan felépült az önkéntes tartalékos rendszer, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy ezt az önmagammal szemben támasztott elvárást, igényt megvalósítsam. Bevonultam…

Maximálisan. Hiszen a bevonulás pillanatától kezdve katonás rendben ment minden, s − szerintem nagyon helyesen − nem tettek különbséget beosztás tekintetében, mindannyiunkat egyformán kezeltek. Az első naptól kezdve – körletek elfoglalása, orvosi vizsgálatok, körletszemle − nagyon feszes volt az időbeosztásunk. Mindent időre kellett elvégeznünk, mindig sietni kellett. De ezt nem is lehetett másképp: a kiképzőinknek teljesíteniük kellett a kiképzési tervet, nekünk pedig minél eredményesebben kellett azt végrehajtanunk, amit önként vállaltunk.

Hogyan tudott ön, mint vezető, ezúttal vezényszavakra, parancsra cselekedni?

A köznevelési törvény első soraiban le van írva, hogy a pedagógusi pálya egy szolgálat. Én eddig is így tekintettem a hivatásomra, ezért nem jelentett gondot az, hogy teljesítsem a kiadott parancsokat, s hogy az abban foglaltakat a legjobb tudásom szerint hajtsam végre.
Egyébként is „katonás rendben" irányítom az iskolát, ami remélem, látszik is… Természetes számomra a Magyar Honvédség rendszere. Mindössze annyit kellett fejben átalakítanom, hogy ezúttal nem a Honvédelmi Minisztérium elöljárója, azaz miniszter úr, államtitkár úr, illetve közvetlen felettesem, Töll László ezredes úr határozza meg a feladataimat, hanem a kiképző altisztek. Nem mondom, hogy egyszerű volt az elején, de eldöntöttem: ugyanúgy végzem a munkámat, mint eddig, csak éppen más környezetben, más emberek között.

Kétszer is. De a körlettársaim, a kiképzőim átsegítettek ezeken a holtpontokon. Sokat jelentett, hogy együtt csináltam végig a kiképzést Pethő Zsolt kollégiumvezetővel, Kiss Éva ügyviteles kolléganőmmel és Szarka Levente kollégiumi nevelővel. Úgy segítettük át egymást a holtponton, ahogyan adott esetben a diákjainkat szoktuk. Hiszem, hogy a kiképzésnek az is fontos része, hogy az ember eljusson teljesítőképessége határáig, esetenként összeomoljon, majd újra felépítse önmagát és folytassa. Ez 40 év fölött fizikálisan és mentálisan is kihívást jelent.

Sikerült-e a körletben, szakaszban közösséget kialakítaniuk?

Nagyon jó szakaszba kerültem: Cservenák Arnold zászlós kiváló szakaszparancsnokként látta azt, hogy a rajparancsnokaink is azon munkálkodnak, hogy a lehető legjobban tudjuk teljesíteni a feladatainkat. Századparancsnokunknak, Cséfalvy Örs Márton századosnak hamar sikerült összekovácsolni az egész csapatot, így századszinten is jól működtünk. Bölcs hozzáállásnak bizonyult a kiképzőink részéről, hogy pontosan tudták, mi várható el a huszonévesektől és mi várható el az idősebb korosztálytól.

A reggel fél hatos ébresztőtől este fél hét hétig szigorúan be volt osztva a napunk. Persze volt úgy, hogy megcsúsztunk valami külső körülmény, például időjárás vagy utazás miatt. Azonban mindvégig a kiképzendők érdekeit szem előtt tartva zajlott minden, mindig a csapat teljesítményéhez, hozzáállásához igazították a kiképzők az adott feladatot. Ha például plusz pihenőre volt szükség, azt is észrevették, de ha lazult a fegyelem, akkor szorítottak egyet a nadrágszíjon.


Hogyan dolgozott együtt az egyetemista, főiskolás generáció és az idősebb korosztály?

A fiatalok – akár a saját körletemben, akár a szomszédos körletekben − sokszor elmondták nekünk, hogy büszkék ránk, amiért ennyi idősen, munka mellett, szabadságunk terhére vállaljuk ezeket a megpróbáltatásokat. S mi is tudomásukra hoztuk, hogy büszkék vagyunk rájuk. Hiszen tizennyolc-húsz évesen nem különféle szórakozóhelyeken töltötték ezt a négy hetet, hanem a vakációjukat, szabadidejüket feláldozva álltak a haza szolgálatába. Jólesett a biztatásuk is: „Hajrá igazgató úr, hajrá hadnagy úr! "

Máshogy tekint most a katonákra, a katonanövendékekre?

Eddig is nagyon tiszteltem a Magyar Honvédség rendszerét, a katonákat. De megtapasztalva azt, hogy milyen nagy melegben vagy éppen szakadó esőben lövészárkot ásni, robbantani, lőkiképzés-foglalkozáson részt venni vagy aknát telepíteni, ez az érzés csak megerősödött bennem. Igazgatóként egy bizonyos szinten látom az eseményeket, most beletekinthettem a kiképzőtisztek, altisztek munkájába. Láthattam, milyen nehéz feladat egy szakaszt vezetni, egy század feladatait felelősséggel meghatározni, végrehajtatni, számon kérni, értékelni, s hogy maga a katonai vezetés hogyan irányít egy kiképzést. Ilyen lehetőségem még nem volt, hogy kiképzésbe „belecseppenve" tapasztaljam meg a katonák mindennapi életét, hogy kiképzendőként átélhessem azt. Óriási pedagógiai, szakmai tapasztalat volt. Pótolhatatlan lehetőséget adott arra, hogy még jobban megismerjem a honvédség rendszerét, s hogy tapasztalataimat az iskolánkban zajló honvédelmi nevelés és oktatás terén visszaforgassam. Most már tudom például, hogy mit érez az a növendékem, aki éppen holtponton van, jól tudom, hogyan hozhatom ki onnan. Ahogy a kiképzőink fogalmaztak: a negyedik hétre meg fogjuk ismerni társainkat, meg fogjuk ismerni egymás „illatát" vagy szagát, egymás problémáit…

Az összezártság sok mindenre megtanítja az embert…

Ahogyan közeledett a kiképzési időszak vége, s próbáltuk az avatásunk alaki fogásait, már mindenki nagyon fáradt volt, és azt kérdezgettük: mikor lesz már vége. Aztán vége lett, és hatalmas űr támadt bennünk. Amikor hazaértem, több napig nem találtam a helyem. Fura volt a mindennapos, határozott, kiszámítható, feszes katonai napirend után – én a hétvégéket is a laktanyában töltöttem −, hogy nem kell arra figyelni, mikor van ébresztő, századsorakozó, mikor milyen öltözékben, felszerelésben kell megjelenni. Egy darabig még visszavágytam és vissza is fogok vágyni. Volt olyan körlettársunk, aki hazainduláskor elsírta magát, és azt mondta, hogy most ezt az egészet úgy, ahogy van, újrakezdené…