Kemény munkával a családi otthonért

Tabiné Darabos Anna őrnaggyal, a MH Összhaderőnemi Parancsnokság kommunikációs tisztjével beszélgetett a honvedelem.hu.

Mi késztetett arra, hogy katona légy?

Mindig is katona akartam lenni. Egészen kicsi korom óta a lelkemben lapult ez a vágy, de szándékosan mélyen elnyomva. Kinevettek volna, ha kimondom, hogy katona szeretnék lenni. Huszonhat évvel ezelőtt kellett szakmát választanom, és abban az időben a honvédségnél még nagyon kevés beosztásban voltak katonanők. Azt mondták, hogy jó pedagógus lennék, hát annak jelentkeztem. A nyolc év szakmai tanulás sokat adott, de nem találtam igazán a helyem, és akkor jött a sors. Főiskola utolsó évében, váratlanul megjelent az életemben a honvédség, egy katonai főiskolás fiú személyében, aki tizenhat éve a férjem. A közös életünk igazán mozgalmas volt. Az eltelt évek alatt eddig hat helyőrségben éltünk és nyolcszor költöztünk. Egy-egy ilyen lakhelyváltás minden esetben a munkahely elvesztésével is járt. Új munkahelyet találni nem csak manapság nagyon nehéz, korábban is komoly problémát jelentett. Az eredeti végzettségem pedagógus, fejlesztő pszichológus, dolgoztam ebben a munkakörben is, de ezen kívül voltam munkaügyi előadó, képzési tanácsadó, irodavezető, majd a honvédségnél kulturális- és sportrészleg-vezetőként.

Hogy jutottatok el a mostani helyzetbe?

A férjem Baján kezdte el a katonai szolgálatát, ezt követte Ercsi, Hódmezővásárhely, Tapolca, Veszprém és jelenleg mind a ketten Székesfehérváron szolgálunk. Ercsiben próbálkoztam először a seregbe történő bekerüléssel, ami ha nem is az eredeti elképzeléseim szerint, de sikerült. Közalkalmazottként dolgoztam az akkor még létező honvédségi óvodában. A hivatásos állományba történő felvételem sajnos az alakulat megszűnése miatt meghiúsult. Miután helyőrséget váltottunk, Hódmezővásárhelyen a kulturális és sport részlegen belül, mint művelődési otthonvezető kerültem állományba, de végül ez az intézmény anyagi problémák miatt nem épült fel. Az első komoly remény katonai beosztásra 2001-ben a CIMIC képesség (civil-katonai együttműködés) megjelenésével adódott. Az elsők között jelentkeztem a feladatra és végeztem el az ezzel kapcsolatos iskolákat és tanfolyamokat. Életem legmeghatározóbb és legfelemelőbb napja volt, amikor felvehettem az egyenruhát. Egy véletlen folytán kezdtem el foglalkozni az alakulat kommunikációs dolgaival, de konkrét kommunikációs tiszti beosztásba Tapolcán, a Kiképző Központban kerültem. Az alakulat megszűnését követően Székesfehérváron, a Szárazföldi Parancsnokság parancsnoki irodáján kaptam beosztást.

Hogyan áll a családotokban a külföldi szolgálatvállalás?

A férjem a harmadik missziójában van kint, én egy balkáni szolgálatot tudhatok a hátam mögött.

Amikor te voltál külföldön, ki vette át az itthoni feladataidat?

Természetesen a férjemnek kellett beállnia a sorba. A nagyszülőkre a távolság miatt nem igazán számíthattunk, mert a férjem szülei Balatonszemesen, az én szüleim pedig Maglódon laknak. Van egy tizenhat éves fiunk, akit még nevelni kell és bizonyos fokig ki kell szolgálni. Az utóbbit szereti a nevelésnek mereven ellenáll. Én 2008-2009-ben a Balkáni Egyesített Hadszíntéren, Koszovóban szolgáltam törzstisztként, a nyilvánossági ügyek (Public Affairs) irodájánál, irodavezető helyettesi beosztásban. A szolgálatban meg kellett tanulnom a más nemzetek katonáival és a helyiekkel való együttműködést, ami újszerű, izgalmas feladat volt és igen értékes tapasztalatokat adott.

Mi volt a legnehezebb a különélésetekben?

Talán az, hogy a kint tartózkodásom idején a családban két haláleset is történt. Amikor a nagymamám halt meg, a nagy havazások miatt nem tudtam hazajönni és csak telefonon keresztül tudtam tartani a kapcsolatot a családommal. Nagyon nagy segítséget adtak a kint dolgozó kollégák, különösen az olaszok. Õket ismeretlenül is jobban lesújtotta a nagymamám halálhíre, mint minket, akik valahol a lelkünk mélyén tudtuk, hogy ez a nem kívánt esemény bármikor bekövetkezhet. Az olasz családoknál a nagymamát különleges tisztelet övezi. Kollégáim a gyászomban is velem voltak. A nemzetközi táborban pillanatok alatt elterjedt a haláleset híre. és a munkatársak egymás után jöttek vigasztani és osztozni bánatomban. Igazán jólesett akkor a gondoskodás és a szeretet ilyen formában történő megnyilvánulása. A másik nagyon nehéz helyzet akkor volt, amikor a kiküldetésem utolsó napjaiban a férjem édesanyja halt meg. Nagy problémát jelentett, hogy nem lehettem a férjem mellett, hogy fájdalmát csillapítsam és segítségére legyek az ügyek intézésében. A temetésre érkeztem haza.

Milyen egyéb változás történt a családban az elmúlt két évben?

Elhatároztuk, hogy Székesfehérvár környékén végleg letelepedünk. Amíg Koszovóban voltam, a férjem vásárolt egy telket és megkezdte a családi házunk építésének a megtervezését. A tervek elkészültek, elintéztük a papírmunkákat és 2009 júniusában éppen akkor kezdték el az alapok lerakását, amikor a férjem repülőgépe felszállt és elindult Afganisztánba. Ezzel az építkezéssel egy hihetetlen nagy terhet vettem a nyakamba. Ami egy ilyen beruházás során gond és probléma felmerülhet, az nálunk megtörtént. Volt itt minden, vita a kivitelezőkkel, pereskedés az el nem végzett munkáért és pénzért, baleset és gondatlanság. Egy esetben kivitelezőt is váltani kellett, ami megint hosszas egyezkedéssel és rengeteg elvesztegetett idővel járt. Az emberi hanyagságtól a nemtörődömségig, az ígérgetésektől az emberi ostobaságig minden előjött és ezeket egyedül kellett megélnem. Szerencsére a tizenhat éves fiunk kimaradt ebből az őrületből, mert Balatonalmádiban tanul a két tannyelvű gimnáziumban és ott kollégista. A férjemmel telefonon tartom a kapcsolatot, most ő tartja bennem a lelket és az erőt. Nyáron csak a ház alapozásáig tudtunk eljutni, aztán hosszú hónapokig semmi sem történt. Végül múlt év december hetedikén kezdődött el az igazi nagy munka, a ház szerkezeti felépítése. Itt érkezett el az a pont, amikor rájöttem arra, hogy képtelen vagyok egyszerre a katonai feladataimra és az építkezésre koncentrálni. Három hét fizetés nélküli szabadságot vettem ki és megpróbáltam megpörgetni az építkezést. A házat karácsonyra szerkezet kész állapotba sikerült hozni. Közben pedig leadtam a veszprémi szolgálati lakást és egy ideiglenes albérletbe költöztem Sörédre, hogy az építkezés közelében lehessek. Mai napig dobozok közt élek, mert az építkezés a hosszú tél miatt elhúzódott.

Nem volt semmilyen segítséged ehhez a vállaláshoz?

Most, hogy már az építkezés vége felé járunk, az édesapám sok feladatot átvállal és megpróbál odafigyelni a munkákra. Mivel azonban otthon ő vigyáz az unokáira, és már nem fiatal, megpróbálok arra törekedni, hogy ne terheljem túl a gondjaimmal és a nehéz fizikai munkákkal, bármennyire is szívesen segítene. Szerencsére eljutottunk a 90-95 százlékos készenlétig, jelenleg a szakemberek a házon a befejező munkákat végzik. Sajnos pont azt a kivitelezőt kellett elküldenem, aki a nagyobb külső munkálatokat csinálta volna, így megint főhet a fejem, hogy hol találok megfelelő mesterembereket. Talán hamarosan elérkezik az, amire már nagyon várunk, hogy saját otthonunk legyen.

Milyen terveid vannak a jövőddel kapcsolatban?

Mindenképpen szeretnék még kimenni külföldre, mert úgy érzem, szakmailag ez egy olyan kihívás, ahol bizonyítani lehet és egyben nagyon sok tapasztalatot tudok szerezni. Jelenleg egy olyan munkát végzek, ami teljesen újszerű számomra. Kommunikációs tisztként egy rettenetesen bonyolult területen bizonyíthatok: a média világában és a filmkészítésben. A civil kapcsolatok erősítésének szerintem egyik feltétele az, hogy az állampolgárok megismerjék, elfogadják és támogassák a Magyar Honvédség tevékenységét. Ezen dolgozunk most néhány filmes szakemberrel.

A férjed, amikor hazajön a misszióból, tudja majd, hogy hová kell mennie?

Azt tudja, de kulcsa még nincs a saját házához.