Közös problémák, új misszió

Az afganisztáni NATO-kivonulásnak milyen hatásai lehetnek az illegális migrációra?

Egyelőre azt látjuk, hogy ez a hullám nem érte el Európát. Ez nagyrészt köszönhető a köztes államok, köztük Törökország és Görögország határzárásának. A tálib hatalomátvétel jelentősen csökkentette az Európába és a környező országokba menekült afgánok lehetőségeit, például azt, hogy anyagilag megerősödve hazatérjenek, és ott próbáljanak meg boldogulni. A kelet-mediterrán útvonal forgalma érezhetően csökkent, az aktivitás inkább a nyugat-afrikai és a nyugat-atlanti útvonalakra jellemző.

Afganisztán után újabb misszió vár a Magyar Honvédség katonáira, ezúttal a Száhel-övezetben. Mi történt a Mali-Burkina Faso-Niger alkotta térségben?

Évtizedekkel ezelőtt kezdődtek azok a folyamatok, amelyek ma a válság elemeit alkotják. Mali 1960-ban kiáltotta ki függetlenségét és elszakadását Franciaországtól. Sokáig igazi mintaállamnak számított. Amadou Toumani Touré elnök vezetésével sikerült megszilárdítani a demokratikus berendezkedést, megbízható államapparátust kiépíteni. A 2000-es években azonban elkezdett romlani a helyzet, Touré elnökségét átszőtte a korrupció, miközben egyre nagyobb fenyegetést jelentettek az ország északi részén szervezett tuareg lázadások. 2012-ben katonai puccs döntötte meg az államfő hatalmát. A klímaváltozással és az etnikai konfliktusokkal küzdő országban az év januárjában éppen egy tuareg lázadás alkalmával jelentek meg iszlamista csoportok, dzsihadista küzdelemmé változtatva a harcokat. A veszélyeztetettség pár hónappal később már regionális jelleget öltött, Malit a teljes összeomlás fenyegette, az iszlamista csoportok – melyek az ország északi részét vonták ellenőrzésük alá – további térnyerése nagyon is valóságos fenyegetésnek tűnt. Ne felejtsük el, hogy a mali hadsereg akkoriban mintegy háromezer főből állt – de hasonló volt a helyzet Burkina Fasóban és Nigerben is –, így gyakorlatilag nem is létezett, miközben az említett államoknak semmilyen stratégiájuk nem volt a dzsihadista térnyeréssel kapcsolatosan. Ekkor avatkozott be az ENSZ, illetve Franciaország a belbiztonsági helyzet megmentése érdekében.

Milyen sikerrel?

Kezdetben eredményes misszióról beszélhettünk, több helyen sikerült felszámolni a dzsihadista gócokat, ám a franciák is rádöbbentek: ha nem állami hadsereg ellen harcolnak, hanem szétszórt csoportokkal, sokkal nehezebb eredményt felmutatni. A Barkhane hadművelet mára túlnőtt rövidtávú céljain, ezért kértek a franciák az Unió tagországaitól katonai támogatást a 2020-ban létrehozott Takuba harci kötelékhez, amelyhez hazánk kilencedikként csatlakozott.

A térségben a franciákon kívül jelen van egy ENSZ- és egy EU-s misszió is.

Az ENSZ békefenntartó missziója a MINUSMA, az Európai Unió pedig az EUTM Mali misszióban vesz részt. Az egyik jelenléte katonailag nem jelentős, a másik tevékenysége pedig kizárólag a katonai tanácsadás, kiképzés és mentorálás feladataira koncentrál, tehát tényleges harci segítséget nem nyújt. Ez változik most meg a Takuba misszióval, amiben a katonák már tevékenyen részt vesznek a mali erők akcióiban is, ha a helyzet úgy kívánja.

Miért annyira sikeresek a dzsihadista terrorcsoportok a Száhel-övezetben?

Meglepően pontos stratégiájuk van. Megfordították az elméleti és a gyakorlati sorrendet. A keményvonalas elgondolás szerint először az ideológiát kell terjeszteni és rákényszeríteni másokra, minden más erre épül. E csoportok azonban rájöttek, hogy ha a helyi közösségek mindennapi problémáira és gondolkodására figyelnek, ha kihasználják a kulturális és etnikai feszültségeket, ha egyfajta patrónusként jelennek meg különböző problémás helyszíneken, hamarabb elnyerik a közösség bizalmát, így a későbbiekben sokkal könnyebb az ideológiát terjeszteni köztük. A különböző népcsoportok megmentőjeként lépnek fel, mindegy, melyik oldalon, éppen ettől olyan sikeresek. Eredményességük másik oka Mali és a régió óriási területe. Folyamatos mozgásban vannak, így nagyon nehéz rájuk találni és rajtuk ütni, nem beszélve arról, hogy akadály nélkül tudnak átjutni Burkina Fasóba vagy Nigerbe. Nincs könnyű dolga a missziós katonáknak.

Mi a francia misszió elsődleges célja, beleértve ebbe a Takuba köteléket is?

A franciák célja kezdetben az volt, hogy felszámolják a térségben a dzsihadista csoportokat, stabilizálva ezzel a belbiztonságot. Miután ez nem vezetett sikerre, a feltartóztatás lett az elsődleges, de egyelőre ez sem nagyon úgy alakult, ahogyan szerették volna. A Takuba harci kötelék elsődleges feladata, hogy növeljék meg ehhez a mali kormányerők képességeit. A másik, hogy a stabilizálással a potenciális migrációs hullámot még azelőtt igyekezzenek megfékezni, mielőtt elkezdődne.

Migrációs szempontból ennyire súlyos a helyzet?

Óriási problémát jelenthet. A Burkina Faso-Niger-Mali határvidéken nagyjából 3,5 millió külső és belső menekült torlódott össze, a Száhel-övezet más részein további 2,8-3 millió.

Mekkora a veszélye annak, hogy egy ekkora tömeg, vagy akár csak egy része megindul Európa felé?

Jelenleg azt látjuk, hogy ezek az emberek alapvetően az országokon belül mozognak. Ez részben annak is köszönhető, hogy nincsenek olyan anyagi lehetőségeik, amelyek lehetővé tennék például az embercsempészek megfizetését. Az elmúlt 2-3 év statisztikáiból ugyanakkor világosan látszik, hogy a térségből érkezők már jelen vannak a migrációs útvonalakon, egyre többen kelnek útra a Kanári-szigeteken át az európai kontinens felé. Kulcskérdés tehát, hogy a problémát keletkezési szinten kezeljük, és ne engedjük Európa határáig jutni. Ebben segít a Magyar Honvédség új missziós tevékenysége is.

A „problémákat a keletkezési helyükön kell kezelni” elv már Afganisztán esetében is hangzatos volt, aztán a kivonulással mégis minden összeomlott egy rendkívül hosszú misszió után.

Óvatosan bánnék az összehasonlítással. Maliban jól kiépített és működő állami struktúráról beszélhetünk, Afganisztánra ez messze nem volt jellemző. Ráadásul itt nem egy jól szervezett tálib ellenségről beszélünk, hanem több kisebb, időnként egymással is rivalizáló dzsihadista csoportról. A térségben működő iszlamista ernyőszervezetek is folyamatos harcban állnak egymással, így a helyzet ebből a szempontból sokkal szerencsésebb, mint Afganisztánban volt.

Miért érezték úgy az európai országok – köztük Magyarország –, hogy csatlakozniuk kell a Takuba harci kötelékhez?

Több összetevője is van a szándéknak. A franciák már nagyjából két-három évvel ezelőtt megpróbálták európaivá tenni ezt a válságot és a konfliktus megoldását. Nem lehet azt mondani, hogy nem volt jogos a törekvésük. A térség valóban Európa érdekszférája, az ott kirobbanó válságok hatását előbb-utóbb az Unióban is érezni fogjuk, ahogyan már érezzük is az illegális migráció kapcsán. Katonailag is előnyös a részvétel: a Takuba során a csatlakozó uniós országok tesztelni tudják a közös fellépést, másfelől az adott országok különleges műveleti erői – Afganisztán után – éles harci körülmények között szerezhetnek tapasztalatot, ez pedig felbecsülhetetlen a felkészültség és harckészség területén is.