Bakancslista

Elmondható, hogy a legtöbb terhelést a jelöltek lába kapja.

Ha hinni lehet a szóbeszédnek, az akupunktúra is azért jött létre, hogy a kínai katonák menetelésben elfáradt lábait valami úton-módon rendbe hozzák. Látszik, hogy évszázadok, évezredek óta fontos a hadseregek lábának állapota, ezért szerintem egyik, ha nem a legfontosabb felszerelésünk, a bakancs. Főleg a magunkfajtának fontos ez, akik intenzív terheléssel élik a napjaikat, ezért nem mindegy miféle lábbelit koptatunk.

Aki kirándult már erdőben, vagy hosszabb városnéző sétára indult, igazat ad nekem.

Ha nagyon akarom, nincs különbség a civil és a katonai felhasználói igény között. Ha pedig nagyon akarom, akkor van.

Nézzük a hasonlóságokat. A lábat védeni kell az időjárás viszontagságaitól, esőtől, hidegtől, védenie kell a tereptől, legyen az sziklás felület vagy tüskés bozót. A talpnak elég szilárdnak kell lennie ahhoz, hogy hátizsákkal terhelve hosszú gyaloglások alatt se fáradjon el az ember talpizma. Valamint megfelelő recézéssel kell rendelkeznie a jó tapadás miatt. A klasszikus Vibram talp is azért jött létre még 1937-ben, mert az olasz Alpokban a feltaláló – Vitale Bramani – egy barátja a mélybe zuhant, miután szegecselt, bőrtalpú bakancsával megcsúszott a sziklán. A túrázó és a katona is hasonló környezetben mozog, ezért egyik számára sincs olyan bakancs, ami minden terepre, minden évszakban jó. Nem véletlen alakult ki ejtőernyős, „tankos”, pilóta, sivatagi, téli, átmeneti stb. formája ezeknek a lábbeliknek. Meglepő példa, a most rendszerben lévő Haix Nepal Pro nem a hátizsákos menetgyakorlaton, hanem a többórás alaki foglalkozáson kezdett nyomni a nap végére, olyan helyeken, mint előtte soha.

Nézzük a különbségeket. A katonai bakancsok magas szárúak, a bokát jól körül ölelő konstrukciók, míg civilben előfordulnak boka alatti, félcipő jellegű túralábbelik is. Sőt, egyes profi túrázók terepfutó cipőt használnak gyaloglásaik során, hiszen turista utakon, kitaposott erdei ösvényeken járnak. A civil túracipők könnyűek, gyorsan száradnak, jól tartják a lábat. Természetesen a civilek nem úgy mennek el túrázni, hogy több tíz kiló nyomja a vállukat. A zsák nincs „agyig” pakolva lőszerrel, robbanóanyaggal, élelemmel, vízzel. Nem szorítja őket idő, nem űzi az ellenség, egyszóval a túracipő nincs akkora igénybevételnek kitéve, mint katonaemberek esetében. Magam is terepfutó cipőt használok a családi kirándulásokon.

Magától érthetődő különbség még az egységesítés, vagyis egyformán kell kinézni, hiszen a katona megjelenésével is tükrözi hovatartozását, a közös célt, közös akaratot. Nagyon kevés hadsereg, kormány engedheti meg magának, hogy minden méretből, minden szélességben rendszeresít bakancsot. Míg civilben a keskeny, széles, normál talpfelépítésű modellek között akár lábboltozat szerint is válogathatunk, addig a hadseregek igyekeznek egy átlagot „belőni”.

Ez mondjuk az állomány nagy részének kényelmes lesz, a maradék meg vagy megszokja, vagy nem…

Páran elég régóta vagyunk a rendszerben ahhoz, hogy emlékezzünk még arra, mikor a 68M, „csatos” bakancsban jártunk ejtőernyővel ugrani, lőtérre, gyakorlótérre harcászkodni. Tavasszal és ősszel jó volt, de nyáron beleizzadt a lábunk, télen kifagytunk belőle, a talpa idővel annyira csúszott, hogy a vizes füvön már nem tapadt. Karrierem első öt évét én is ebben töltöttem. Ha tíz kilométernél többet kellett menni, húszforintosnyi véraláfutások és vízhólyagok nélkül nem úsztam meg. Nem is tudom, hogy nem szakadt le benne a lábam?

Folytatjuk…